Könyvvizsgálók

Rendező: Kálmán Eszter
Író : Sarah Gancher
Előadják : Szilágyi Kata – Klára, 12 éves

Gergely Katalin – Ági, 13 éves, kísértet

Kiss Diána Magdolna – Éva, 13 éves

Gera Marina – Ildikó, 12 éves

Érsek-Obádovics Mercédesz – Kati, 11 éves

Az Öt anya és a Széder felolvasó-színházi bemutatása után a Hét a hétben rendezvénysorozat keretein belül bemutatták Sarah Gancher Klauzál tér című munkáját is, május elsején, a Sirályban. A színmű Klára, a beilleszkedési zavarokkal küzdő kiskamasz, és Ági, az 1944-ben a Klauzál téri tömegsírba temetett kamaszlány különös barátságáról szól – a kirekesztett és az egykor kirekesztett barátságáról; s a kirekesztőkről, a gyerekek egymás felé lejátszott meccsein belüli előítéletekről. A lányok manapság egyre durvában játsszák egymással ezt a felnőttesdit is – a belénk kódolt múlt megörökölt „játékait”. Kíváncsi voltam, milyen értelmezéseket kínál a szerző a sajátosan bátor alapanyaghoz. Hogy mit ad hozzá maga a felolvasó-színházi forma és hogyan-mivel színeződik át. Mert ez a szűk keret mindig tágul, most például úgy, hogy a közönséggel szemben asztalnál ülő színészek előtt lámpa ég – azaz csak annak a lámpája ég, aki „színen van”. Egyszóval kíváncsi voltam, hogy talál egymásra a mű két szólama, a „csoportlélektani dráma” és a kísértethistória.

Elsőre mindkettő túl hirtelen indul. Az elkülönülés legfontosabb provokáló gesztusa: az idegenség kezelése az „őslakók” szemszögéből kidolgozatlan - az alapszituációt a szerző túlságosan széles ecsetmozdulatokkal keni fel. Hiszen először pusztán az idegent látja és félemlítené a három lány, a „más vagyok” – és hogy még ki, és miben más – fokozatosan bomlik ki a darab folyamán, ahol „kiközösítés és folytonos megalázás” mellett az elfogadás gesztusai is megszületnek. Túl hirtelen indul a kísértethistória is. Nos, ez alapjában sem könnyű eset; ritkán sikerül a humor feloldó – avagy a horror gyomorösszerántó – machinációi nélkül hitellel kezelni a másvilág visszaszüremlését. Divatok verte irodalmi ösvény ez – nehéz komolyan venni. S a „látsz engem?” jellegű kérdések sem alapoznak elég jól. A formabontó barátság Klára és Ági kísértete közt nehezen indul a szövegben is, a bekapcsolódó többiek által zökken a darabbeli helyére – amikor valamilyen szinten a többiek viselkedése és a saját cselekvés kudarcai által egymásban magára ismer a két kirekesztett.

Ihletett pillanatokat szül később a beilleszkedési kísérletek, sértések és sértődések játéka. A kíváncsiság határainak elutasításig fokozott feszegetése. A hatalmi viszonyok alakulása a lányok kicsire összehúzott mikrovilágában. A megalázott önfestő, ostoba hazugságai: az úgyis lelepleződő elégtételmesék, amik aztán úgymond az igazát is hiteltelenítik. A darab igazán aztán virágzik ki, mikor a szereplők alig elénk tárt, egymáshoz való viszonya felborul. Mintha igazolná a tézist: a másság jelenléte önmagában megosztó s a befogadás gesztusa ugyanakkor valaki más kirekesztését jelenti. A kísértetlány és tapasztalatai egyszerre kapnak kapcsolatépítő és romboló jelentőséget. Ahogyan Gancher egy intejúban fogalmaz: „…alkalmanként elmegyek iskolákba, és ilyenkor érdeklődve figyelem, ahogy az ilyen korú lányok elkezdik bántani egymást, ahogy kezdik megtanulni, hogy a köztük lévő különbségekkel meg tudják sebezni a másikat, át tudják alakítani a hatalmi dinamikát, és a csoport élére tudnak kerülni. Voltaképpen azt tapasztaltam, hogy a pillanat, amikor elkezded bántani a másikat, egyben az identitásod kialakulásának pillanata. Amikor eldöntöd, miből rekeszted ki a másikat, azt is eldöntöd, mivel azonosulsz a saját életedből.”

Lássuk az ellenkező végletet. A darab akkor hervad a leginkább, amikor a nyilas kísértetfiú szövegtöredékei szüremlenek Ildikó gondolataiba. A szövegtöredékek a legveszélyesebb dramatikai csábítások közé tartoznak, főleg mivel olvasva általában működnek – érthetőek, kiegészülnek, úgymond „jól néznek ki”. Hiszen a folyamatban, ahogy megszületik a fejünkben a látvány, az olvasott „kinézete”, könnyen egészülnek a tartalmi töredékek is. A vizualizáció folyamán nem kunszt hozzáképzelni a hallottakhoz a kihagyottat. Csakhogy a beszéd befogadása direktebb – az ilyesminek nem hagy se teret, se időt. Értem a szándékot, hogy miért szükséges ez, de a szövegi töredékességnél a lehalkuló-hangosodó szöveg is szerencsésebb  választás.

Ez a monológ egyéb problémákat is felvet – mivel nem tétetik a politikai korrektségnek engedmény: a „magyarok” e szövegrész által valamilyen szinten a „népirtók” szinonimája lesz. A szerző ezzel együtt nyugodtan kijelentheti, hogy a minősítés az elfogult, szűk látókörű szereplőik véleményeit tükrözi – hiszen ez az elfogultság mindkét oldal sajátja. Fel kell ismernünk a darabban azt a sajátságos nézőpontot is, amely a legapróbb jelekből is újra vizionálja a tragédiát – ami túlzás akkor is, ha sajnos jeleket szívesen szállít a kor, amelyben élünk. Sarah Gancher budapesti tartózkodása idején – mikor úgymond „beleszeretett” a városba és lakóiba – szembesült a ténnyel, hogy nem vállalja mindenki, s félelemből nem vállalja zsidó identitását. Ahhoz képest, hogy messziről jött idegen, meglehetősen árnyaltan lát bennünket – legalábbis felkínál egy nézőpontot, amely mindezt kívülről nézi, s ezáltal elkerüli a közbeszédünk e témára bejáratott sémáit. Minden oldalnak vannak ilyen sémái, a sokszor lefutott körök beidegzett sérelmei – nos, ezekről tudnak a legkevesebbet Gancher kamaszlány hősei.

A kamaszbeszéd majdnem zseniális. Pont az a jó, hogy nem létező gyerek-szleng, hanem egy jól tipizált saját variáció – mert minden kortárs szleng hamar avul. Ahogy megjelennek benne, s főleg amikor el is torzulnak otthonos sztereotípiáink, az parádés. Jó, hogy a téma ellenére humor is fér a darabba, s ennek a legtöbbször ez az eltorzított „felnőttes beszéd” képzi az alapját. Ahol eluralkodik – a szellemidézés szeánszba oltott „istentiszteletén” például – a szellemlány jelenléte nélkül is maradéktalan a darab. Mert azért az elmondható, a legerősebb pillanatokat Ági „fényének” bekapcsolódása ajándékozza nekünk – valóban többlet-dimenziót jelent a jelenléte, még ha nem is jelent tudástöbbletet.

Mint fentebb jeleztem: a szereplők előtt bekapcsolódó fény a jelenlét „világosságának” pillanatjelzője – s az előadás „színi játék” jellegének szinte egyetlen hordozója. A felolvasás mellett vajmi kevés – időnként meglehetősen esetlen – testbeszédre futja csak. A narráció, amely mintegy elmeséli amit látnunk kellene inkább rádiószínházi, hangjátéki eszköz, olykor kicsit kényszeredett – hol sok, hol kevés. Bizonyos pillanatokban az előadássá kerekítés minden rendezői és színészi kísérlete ellenére sem lép túl a produkció a nyilvános olvasópróba-jellegen. Az alapos szövegismeret a felolvasáshoz sem árt – mondom ezt annak ellenére, hogy a színészek teljesítménye mindenképpen dicséretet érdemel. Hiszen mindegyik lánynak megvan a maga pillanata a figyelmi középpontban, s mindannyian élnek is ezzel a lehetőséggel. Rajtuk múlik, főleg az asztalnál ülés és lámpakattintgatás lefojtott színi közegében nehéz feladatként múlik rajtuk: mennyire személyesülnek meg, avagy mennyiben maradnak egy-egy viselkedési minta típusai. És egyikük sem marad illusztráció a darabban, amely kérlelhetetlen logikával játszik azért ezekkel a mintákkal.

Mert nincs megoldás. Feloldozás. Nincs mismásolás a végén. Létrejött a terror mikro-gépezete: a meggyőződés hajtotta, erőszakos, kirekesztő „hatalom”, s a „mások”, az áldozatok megszokott, szinte otthonos sors-leosztása. A szokott, beidegződéseiben ismerős terep. A minden árnyaltságot nélkülöző korlátoltság-dal a sors-verklin. És az eredmény szempontjából teljesen mindegy: az alkatunkra, gyengeségeinkre, elégtételeinkre, szerepeinkre jól rezonáló holtak fülünkbe suttogott; vagy felmenőink, tiszteltjeink által sugalmazott hatásokra járjuk-e a keserves történelmi haláltáncot e dallamra.

Zoli

Egy tengert sose látott városban – a neve jelentését a lakói sem ismerik – áll egy hosszú, keskeny ház, egy hosszú, keskeny utca végén, ahol egy olvasó megilletődve bámulja a betűkkel teliákolt oldalakon kibomló mesék által tágra nyitott ablakot. Mindig erre vár, amikor borítók közé szorított betűk áradása ömli el – amikor tenger-mély ablakot nyit a mások álmainak könyörtelenségére, mindig olyat keres, amin kilát. Az életéből annak értelmére? A világra, minek színei legalább annyira a látó színei, mint a látványé? A varázslatra, mint gyerekkorában, mikor a szeme sarkával látott moccanó manókat próbálta végre a figyelme fókuszába nyűgözni? Az olvasó, ha nem vigyáz, és kinéz ezen az ablakon a tengeren túli királynő, Marija Morevna és a Halhatatlan Koscsej szerelmének történetére, az otthonosan ember-testmeleg Iván történetére, Baba Jaga, a boszorkány történetére, Zvonok, a házimanó történetére, Leningrád fullasztó ostromának históriájára – feloldódik a látványban. Ha nem vigyáz – és miért is tenné – úgy árad a mese felé, ahogyan a víz egyik pohárból a másikba.

A mese Marija Morevnáról szól, aki látta, hogy mennek férjhez a nővérei madárból változó ifjakhoz. Aztán eljön érte is a kérő: Koscsej Besszmertnij, az Élet cárja, s elrabolja a maga éjteli, véres világába. Marija játszmák és ármányok részese lesz. Koscsej nővére, a szíveket faló Baba Jaga állítja próbák elé, s részt kell vállaljon a háborúból Vij, a Halál cárjának folyvást gyarapodó, ezüsttel fröcskölt mellű serege ellen. Férjétől szerelme zálogaként a halálát rejtő tojást követeli – a halandó akarná kötözni így a halhatatlant. Mígnem egy nap egy vesztes csata után Marija sátrába nem téved Iván, a legkisebb fiú, hogy kettészakítsa a lány szívét, kétféle szerelembe. Aki ismeri az orosz népmesék hol embermagas, széltépte fűvel, hol embermagas, szélfútta hóval lepett sztyeppéit, az most biztosan csodálkozik – hogy nem egészen úgy szól a mese, ahogyan az emlékezet őrzi. Másféle éhség mesélteti ezt a mesét, a más kor – a miénk – másféleképpen meséltet, de ugyanarról a gyökérről növelve a mesefát.

Az olvasó persze maga sem tudja pontosan, mire éhes, de azt mindig észreveszi, ha valódi ízekkel etetik. Maga is iszogatná a vodkát, harapna a paprikából, érezné, ahogy az ecet s a vodka keveredik. A téli érzést a nyelvén, amikor savanyú és üvegben őrzött, megfőtt és páclébe áztatott nyarat ízlel, amely újjászületik a hóban. Ízlelné mindezt Koscsej, az Élet cárja kezéből – még ha tudja is, a kézből etetés előjoga Marija Morevnát illeti, a lányt, aki egy sokszor átnevezett tengerparti város - hol Petrográd, hol Leningrád - hosszú, keskeny utcájának végén álló hosszú, keskeny ház emeleti ablakában várja, hogy megjelenjen egy madár, átbucskázzon a fején, és feleségül vegye. Még ha tudja is az olvasó, jobb neki, hogy ezekkel az ízekkel csak cseppenként kínálja az élet. Hogy a háború mindig rosszul halad. Hogy az Élet mindent elemészt, és a Halál soha sem alszik, s olykor különös, szomorú némajátékot adnak elő, hogy lássák, győzött-e bármelyikük. Hogy aki csatlakozik a sereghez, annak előbb vagy utóbb minden barátja meghal. Hogy bármit tegyen, úgy fog élni, ahogyan bármelyik világban élne: nehezen és bánattal kísérve. Hogy szerelemben és háborúban végső soron egyedül az számít: ki uralkodik.

Három próbát kell kiállnia az olvasónak – még ha nem is Baba Jaga, a boszorkány próbáit. S ezek közül az első a mese nyelvi öröksége. A mítoszé. Amely ismétel, vargabetűkkel szövi a történetet. Komótos tempóban, mintha pásztortűz mellett ráérő időben mesélne. Fékezi a furdaló kíváncsiságot. És az ismétlés apró különbségeivel tanít. Catherynne M. Valente megtanulta ezt a nyelvet orosz-amerikai mostohaanyja, férje és annak családja meséiből. Még ha csavarja is az ismert mítoszok világát, még ha formálja is sajáttá: eldöntve, ki legyen, aki kiállja a próbákat; és azt is, a világunk keserve hogyan-miként ízelje át a mesét. Ez a könyv önmagában teljes olvasat, de minden ízét csak akkor bontja ki, ha az olvasó nem rest, és utána olvas Baba Jagának, ha kézbe veszi az orosz népmeséket, Puskint: a Szaltán cárt, a Ruszlán és Ludmillát, és Anna Ahmatova fájdalmas, szeretetteli sóhaj-verseit. Akkor tanít csak igazán: a különbségeivel.

Ki kell állja az olvasó a horrort. Ez a második próba, mert ez a mese nem szépeleg. Olykor szinte fáj tovább olvasni: a mélyen zenei mondatok ölében lüktető fájdalom beleharap az olvasóba, ahogy az éhezés harapja le a húst a csontról – és megérzi ezt az is, aki soha nem éhezett. Megérzi az olvasó, mit is jelent: hogy senki sem ugyanaz, mint a háború előtt. Akkor is, ha csak televízióban látott háborút – élő közvetítést, összefoglalókat, mint egy sporteseményről; mondhatni szerkesztett borzalmat. Nagyon sokan próbálták már több-kevesebb sikerrel átadni ezt a szerencséseknek, hogy értékelhessék a maguk szerencséjét, és hogy felébredjen bennük a részvét – a majdnem-részvétel. S itt e könyv, a maga furcsa határeseti állapotában, a szerző által nem kevés iróniával „mythpunknak” nevezett műfaj regénye – amely messze túlmutat akármilyen műfajiságon, s amelynek ez majdnem sikerül.

S végül ki kell állja az olvasó, hogy elé rakják a „mitikus lénybe szeretés” urban-fantasy mintáiban manapság szinte kötelező szerelmi háromszögét. Ki kell állja, mit jelent: hogy senki sem ugyanaz, mint a szerelem előtt. Ezt a legkönnyebb kiállni, mert ez nem vattázott tini-horrorba csomagolt lányregény, nem divat-disztópia. Sőt, mindegyik fekete kendős-szoknyás nagyanyja lehetne, mert szemernyit sem hazudik. Mintha ebből a kíméletlen tollal rajzolt hálóból lemintázható lenne az összes manapság megjelent „Kajámba szerettem – kaja létemre felfalómba szerettem” történetekbe rejtett hiba, a kattanás, ami azokat hitelteleníti. Hiszen alig is van olyan fullasztóan önző gesztus, mint a másik bírásának vágya! A kultúráink egyik legbájosabb erőfeszítése, hogy keretet adva neki, kordában tartsa: beleszelídítse a házasságba. Szerződésbe úgymond, amit már meg lehet szegni, kimondott szóba, amit el lehet hazudni. A szokásos szerelmi háromszögek választás-magva: választani kell az emésztő szenvedély, a héja-nász és a bizalomba burkoló, megtartó gyengéd szeretet közt. Jaj annak, aki tud választani, és jaj annak, aki nem – ha a legmorbidabb irodalmi párhuzamot keresem, például a Coelho-féle 11 perc ugyanerről szeretne szólni. Csak annak a könyvnek nem sikerül. Mert az nem meri látni, hogy a megtartó szeretet lehet a terror emberéé is, és hogy létezik démoni hűség és alázat.

Olyan ez a könyv, mint a Koscsej halálát rejtő tojás, mint a legtitkosabb, bezárt szoba. Fel kell törni, hogy aztán lássuk, hiába: maga egészül a belerejtett titokká. Bármikor újra fogalmazhatóan, de titok-voltát le sohase vetve. A titok: az öröklét. Az olvasó azt üzeni nektek: legyetek olvasók! Ha megfejtői soha is – legalább e titok olvasói. Olvassátok és okuljatok!

Zoli

A könyvet kiadja az Ad Astra Kiadó. Fordította: Kleinheincz Csilla

Paulo Coelho 2003-ban megjelent Tizenegy perc című regénye egy brazil prostituált története, melynek során a fiatal, szeretni képtelen, saját maga elől (is) menekülő lány a svájci örömlány-iparba leszállva talál rá „belső fényére” és tanulja meg közel engedni magához azt, aki akár a szerelme is lehet. Mindez a Coelho-tól megszokott ezoterikus felhanggal és rengeteg konyhabölcsességgel. A regény megjelenése óta számtalan kiadást megért a világ számos nyelvén, és a rajongók körében töretlen népszerűségnek örvend.

Nem tagadom, én magam nem tartozom közéjük. Olvastam, bizonyos részeit értékeltem, de nem volt rám óriási hatással – ráadásul az azóta eltelt évek során a Coelho-olvasó énemet úgy hiszem, magam mögött hagytam, ma már inkább csak fanyalgással nézek a brazil „mester” műveire. Amikor először hallottam a Thália Színház Tizenegy perc című előadásáról, első reakcióm a hitetlenkedés volt: Coelho-t színpadra állítani minimum nagy bátorság (de a színház honlapján olvasható „istenkísértés” sem túlzás). Viszont a Tizenegy perc története van annyira érdekes és rejt magában annyi lehetőséget, hogy kellőképpen okos és bátor adaptálással valami nagyon érdekes is lehessen belőle.

Maria, a fiatal brazil lány egy poros kisvárosból indul el a nagy ismeretlen felé – egy jólöltözött svájci bártulajdonos és egy bártáncosi szerződés kíséretében. Maria maga sem tudja, mit akar, csupán azt, hogy mit nem: beposhadni a poros kisvárosban, miként az anyja, a barátnői, az ismerősei. Ő mást akar, megmutatni, hogy ő valaki, megvalósítani az álmait – még ha nem is tudja, mik azok. Menekül a szerelem elől, mely gyerekkora óta csupán csalódásokat hozott; ám menekülne a magánya elől is – ha tudna. Svájcba érve a nagybetűs Álomról kiderül, hogy nem egészen az, aminek látszik: a bér tizedannyi, mint ígérték, egész nap táncolni kell, a kollégák ellenségesek. Maria természetszerűen süllyed bele a prostitúció mocsarába, miként számtalan „bártáncosi” munkára a csillogó-villogó Nyugat-Európába érkező lány.

Ő mégis más. Más, mert neki a szex egyfajta út önmagához – igen, nyugodtan Coelho szemére lehet vetni, hogy idealizálja a prostitúciót, és Maria alakjában egyfajta groteszk példát állít a nők elé; de mivel nem a könyvről írok, ezt a vonalat hagyjuk, maradjunk a  színdarabnál. Ami a lehetőségekhez képest a legtöbbet kihozza ebből az alapanyagból – se többet, se kevesebbet. Ügyesen kikerüli a csapdákat, és csak felületesen érinti az ezoterikus mondanivalót, azonban nem tud teljesen felülemelkedni az alapanyag korlátain; nem megy mélyebbre, mint a regény, nem mond többet, pedig tehetné.

Ellenben rendkívül ötletesen és ízlésesen veszi a buktatókat: ez a regény tele van nyílt szexualitással, ráadásul a történet szempontjából is elhagyhatatlan szado-mazo jelenetek szerepelnek benne – nem gondoltam, hogy ezt ilyen jól megoldják színpadon. A tér adottságait egészen remekül használják: a forgószínpad lehetőséget ad a folyamatos díszletváltásokra; a két felhúzott vetítővászon-paraván pedig nem csak az időnkénti filmbejátszásokat teszi lehetővé, de változatos árnyjátékokra is használható. Mindkét funkció kulcsszerephez jut: a filmbejátszásokkal ötletesen jeleníthető meg Maria magánya a zsúfolt svájci városban; míg az árnyjátékokkal ügyesen megoldható a nyílt szexualitás színpadi ábrázolása – anélkül, hogy ízléstelenné válna.

A színpadra alkalmazás és a rendezés erényei ellenére ez a darab leginkább a Mariát játszó színésznő vállán nyugszik. Gubás Gabi egészen meglepő teljesítményt nyújt: bátor alakítás az övé, testileg és lelkileg is levetkőzik, és fájdalmasan őszintén alakítja ezt a lányt, akinek a teljes önmagából kivetkőzés és megaláztatás kell ahhoz, hogy érezni tudjon, és elfogadja a szeretetet. Mégis távol marad – tán mert a regénybeli Maria is távol marad tőlünk, folyamatos önreflexióival (ott napló, itt a filmbejátszásokat kísérő narráció) is arra sarkall, hogy kívülről nézzük, hisz ő is „kívülről” nézi önmagát. Még a kosztümje is ezt erősíti: a „prostiegyenruha” semmiben sem különbözik a többiekétől, a fölé kapott hosszú fekete kabát pedig épp Maria rejtőzködését jelképezi – csupán a darab elején és végén látjuk őt pár percig a saját ruhájában, ami közte van, az csak szerep.

Gubás Gabi mellett a két férfi főszereplő – Haumann Máté szadista üzletembere és Száraz Dénes szerelmes festője – halványabbak, ám ez esetben ezt nem róhatjuk fel nekik: szerepük mindössze annyi, hogy Mariát közelebb segítsék önmagához. A bárbeli rivális-barátnő Nyah szerepében Földes Eszter táncol és énekel mindent beleadva, amit a szerep lehetővé tesz; a könyvtáros Birgitte szerepében pedig Sztárek Andrea komédiázik – övé az egyik legjobb szerep, tán ő az egyetlen, akit a mindenki elől elzárkózó Maria közel enged, egyfajta anya-barátnő-pszichológus karakter, ráadásul a humoros felszín mögül kicsendülő dráma különös ellenpontot ad Maria „drámájának”.

Korrekt és igazán szórakoztató előadás ez, az alkotók bátran és okosan nyúltak az alapanyaghoz – kár, hogy nem tudták annak minden gyengeségét levetkőzni. A színészek remek játéka és a friss felfogás az, ami miatt érdemes megnézni – és ha akarjuk, akár el is gondolkodhatunk a kérdésfeltevésein, Coelho-val, vagy (inkább) nélküle.

Timi

Köztudott, hogy Karinthy állandó pénzgondjai közepette hajszolta a munkát – gyakran vállalva olyasmit is, amihez voltaképp nem konyított. A külhoni irodalmak kincseiből válogatott műfordításait – a Micimackót is, amely a magyar címét épp Karinthy Emília után „nyerte” – rendre Mici nővére nyersfordításaiból formálta ki, leggyakrabban elképesztő tempóban; szinte csoda, hogy ennyire ihletetten. Persze segítette ebben, hogy jól ismerte az átültetett művek irodalmi környezetét – hisz író létére kora tán legszenvedélyesebb olvasója is. Elképzelni se tudom, hogy lelt időt hajszolt életmódja mellett az olvasásra, de az irodalmi paródiáiból egy alapos, figyelmes olvasó személyisége is kirajzolódik. A meglehetősen vagabund életmód mellett hallatlan szakmai igényesség jellemezte munkáit, a mindenféle élethelyzetben, rohanvást papírra vetett vélemények, recenziók, krokik és paródiák kazlában nemigen akad helyesbítésre szoruló, mai szemmel vállalhatatlan elem – legalábbis nem lelünk ilyet, ha kézbe vesszük az Így írtok ti külföldi prózának és drámának szentelt kötetét.

A parodizáltak névsora mai szemmel nézve igen vegyes. Természetesen akadnak illusztris „vendégek” a listán: Dickens, Oscar Wilde, Emile Zola, Defoe; vagy a drámaírók közül Shakespeare, Ibsen, G. B. Shaw, és Pirandello. Vannak, akiket nem elsősorban az itt bemutatott „oldalukról” ismerünk ma, mint például William Somerset Maugham. Vannak a kihagyhatatlan „iparosok”, mint Arthur Conan Doyle, vagy Verne, s olyanok is, kik alaposan megkopott egykori dicsfényük árnyékában azért még a köztudatban vannak, mint például Edgar Wallace, H. G. Wells, Sinclair Lewis – de hogy kicsoda például Arcübasev, azt szerintem e gyűjtemény nélkül nemigen akarná tudni senki – holott a kor egyik zajos sikerét szállító botrányszerzője. Szanin című művét bírói határozattal vonatták vissza a kiadóval s tették ezáltal a pult alól terjedő, kívánatos tiltott gyümölccsé… A mellesleg igen hullámzó színvonalú könyv kegyetlen tükröt kap Karinthy által, kegyetlen és meglepően kevéssé „görbe” tükröt – itt alig kell tovább sarkítani az írói valőrt, hogy önmagát tegye nevetségessé.

Meglehetősen széles eszköztárral operál hát az író, amikor a kiszemelt áldozatait tollhegyre tűzi; hiszen legtöbbjére a kifigurázottak mesélés-módja, írói modora képezi a paródiák alapját – s e modor felvétele és játékos „önvetkőztetése” közben mintegy magától tárul fel valódi sűrűségében-hígságában az ábrázolt tartalom. Ahogy Verne 80 nap alatti földkerülése kap görbe távlatot A Csömöri úttól egészen a Filatori-gátig paródiájában, az tanítanivaló. Mint ahogy példaszerű a teljesen más eszköztár használata Wells világtörténetének megsemmisítő erejű „körömvonalra írható” változatában. Karinthy asszociációs képessége elképesztő. A szerzőkre jellemző jegyek, kiforgatott „embléma-mondatok” mindig helyénvaló módon illeszkednek a szövegbe – és mindig humorforrásként. S a névadásai (például Rézverő fia Mór: a visszafelé-darabok Otellója) kegyetlen pontossággal találják meg az asszociálható együtthangzást; a kedvencem sajnos nem ebbe a kötetbe került: Raszkolnyikov, aki Rosszkornyifog…

S nagyon gyakran többfenekűek a paródiák. Aktuálpolitikai ügyek, közéleti események, botrányok és divatok kapják meg a magukét oldalvágólag. S van, hogy a görbe tükör valójában nem az eredeti szerző modoráé, nem a darabé: A King Press, Shakespeare hátrahagyott és most felfedezett műve legkevésbé fontos rétege a Lear-paródia – a vitriolt a szerző az aktuálpolitikai utalásaiba, Apponyi Albert, gróf Andrássy Gyula, Bokányi Dezső darabba illesztésével az elszerencsétlenkedett „királyság-visszaállítás” tömör összefoglalásába csöpögteti. A Hat szerep keres egy szerzőt, avagy: Hat szerző keres egy témát, avagy: Hat néző keres egy értelmet, avagy: Hat színigazgató keres egy slágert, csak én nem keresek az egészen semmit című Pirandello-paródia voltaképp az egész modern színi megújulás (valahol a saját, a Karinthy-drámák) valőrjének is tömör összefoglalása: …Mindig így van ez, mikor nem rendes szerzőtől játszanak darabot – panaszolja a Második Takarítónő, panaszolja (voltaképp) Karinthy, annyi szertehullás, „nem rendes szerző” korának gyermeke. Aki azért mindezen végül is elég jól keresett – még ha képtelen volt is a maga és családja szertelen életmódját finanszírozni, akármilyen jó keresetből.

Szeretem ezt az életműkiadást. Szurkolok neki, hogy annyi mostoha sorsú elődje után beteljesüljön, az utolsó kiadásra szánt kötettel. Még akkor is, ha tudom, mindmáig kerülnek elő a könnyű kézzel szórt kéziratokból, szövegvariációkból a kor mindenféle, fizetőképes sajtótermékébe, mindenféle álnév alatt szerkesztett szövegek. Hogy az életmű – amelyhez képest Augiász istállója rendezett, meghitt és otthonos zugocska – talán soha nem lesz teljes; következésképpen soha nem lehet összegyűjteni: Karinthy esetében az utolsó kötet soha nem lesz az utolsó. Talán ez az író utolsó tréfája, velünk és nekünk.

Zoli

A könyvet kiadja a Kossuth Kiadó

Sofi Oksanen első magyarul megjelent regényével, a két évvel ezelőtt botránykönyvként beharangozott Tisztogatással egy csapásra megnyerte magának a hazai olvasókat – éppúgy, ahogy világszerte mindenhol. Tavaly a Sztálin teheneivel megismételte ezt a kirobbanó sikert, és egyenesen a tabudöntögető kortárs irodalmat kedvelők egyik legnagyobb kedvencévé lett. Én eddig tudatosan kerültem a könyveit, több okból: egyfelől mindkét regény témája zsigerileg taszított; másfelől féltem – ahogy mindig félek az ilyen túlságosan is lemeztelenítő, tabutémákat boncolgató, oly’ gyakran hatásvadász könyvektől.

Az idei Könyvfesztiválra megjelentetett Baby Jane azonban figyelemfelkeltő borítójával és kényes, fájdalmas, még az eddigieknél is bátrabb témaválasztásával csak nem hagyott nyugodni – így hát előítéleteim (és, mondhatni, jobb meggyőződésem…) ellenére muszáj volt elolvasnom. Félelmeim nem voltak teljesen alaptalanok: ugyan a hatásvadászat elmaradt, és a szerző bicskája nem tört bele a nehéz témába (sőt!); viszont én nem úsztam meg ép bőrrel – ahogy azt hiszem, kevés olvasó fogja. Oksanen kíméletlen, beránt a saját fantáziája(?) sötét mélyébe, átélhetővé és kézzelfoghatóvá teszi a depressziót, úgy, ahogy tán már nem is lenne szabad. Ha az ember olvasott William Styront, Sylvia Plath-t, Elizabeth Wurzelt, hajlamos azt hinni, hogy nem lehet meglepni, aztán jön ez a gót tininek kinéző finn írónő, lenyúl a torkunk mélyére, és vasmarokkal szorítja össze azt, amit léleknek szokás nevezni.

A Baby Jane nem regény a szó hagyományos értelmében, sokkal inkább monodráma – elbeszélője, a névtelenségbe burkolózó, depressziós leszbikus huszonéves meséli el barátnője, Kormi történetét. Bár a „meséli” ez esetben jószerével értelmezhetetlen fogalom – Oksanen nem mesél, nála nincs hangulatteremtés, szereplőjellemzés, nincs cselekmény, nincs leírás; csak a puszta tények vannak, és a fájdalmasan kirobbanó érzelmek. Elbeszélője dokumentál, gyakori időbeli ugrásokkal sorolja visszaemlékezéseit Kormira, az együtt töltött időre, és a totális széthullásra.

Kormi hajdan a város legmenőbb leszbije volt – neki voltak a legszebb barátnői, a legjobb bakancsa, a legmenőbb bárokban ő fizette a legtöbb piát, és ő kapkodta be a legtöbb tablettát. Az ábrázolt miliőben természetes módon küzdött depresszióval, szedte a Prozac-ot, mint mindenki, volt üldözési mániája, mint mindenkinek, tengődött segélyen és alkalmi munkákból, mint mindenki. Nem csoda, hogy senki nem vette észre, amikor komolyra fordult a helyzet. Még a barátnőnek is évekig tartott, hiába volt ott minden nap. Eleinte csak apróságok – csak éjjel utcára menni, évekig halogatni a romantikus sétát a hóban, ragaszkodni a taxihoz az elviselhetetlen tömegközlekedés helyett; később egyre ijesztőbb tünetek – amikor már a szemét levitele is teljes képtelenségnek tűnik, és a sötétítőként felrakott nejlonzacskó sosem kerül le az ablakról. S végül az elkerülhetetlen összeomlás, ami természetszerűen vezet véres indulatkitöréshez.

Kormi széthullását a barátnő tükrén keresztül látjuk, a jelen lévő, ám segíteni képtelen „másik” pozíciójából. A leghálátlanabb és legfájdalmasabb szemszög, épp ezért hat és épp ezért hiteles. A „belülről” elmesélt depresszió, pánikbetegség, üldözési mánia általában azért nem tud maradéktalanul hiteles lenni, mert aki csak egy picit is kapcsolatba került már ezen betegségekkel, az tudja, aki épp szenved, az nem beszél róla egykönnyen. A depresszió poklában vergődő ember nem ír róla nagyregényt – a kimondás gesztusa épp hogy az első lépés a gyógyulás felé vezető úton. Oksanen szereplője nem akar gyógyulni – így hát nem beszél. Beszél helyette a barátnő, aki segítene, de nem hagyják; aki, miközben folyamatos elutasítást kap, és falakba ütközik, saját betegségével is küzd.

Szűkszavú, szikár, minden hatásvadász sallangtól mentes regényt kapunk – fájdalmasan mély és ijesztően őszinte vallomást egy olyan betegségről és annak ön- és társadalompusztító hatásairól, amit a mai „felvilágosult” társadalmak hajlamosak a szőnyeg alá söpörni vagy divatos kategóriákba suvasztani. És kíméletlenül az orrunk alá dörgöli: miközben „divat” pszichológushoz járni, bogyókat kapkodni, öngyi-depi hangulatba kerülni, ha nem jön össze valami, gyakran nem vesszük észre, ha valaki akár a legszűkebb környezetünkben valóban segítségre szorul.

Mindemellett nem tagadható, hogy meglehetősen szabadszájú és (valóban) tabudöntögető leszbikus szerelmi történet, csúnya féltékenységi dráma és vaskos erotika elegye a könyv – megfelelő mértékű nyitottság kell az olvasásához. Sűrű, érzéki és borzasztóan expresszív nyelvezetével pedig olyan intenzív hatást ér el, hogy szinte lehetetlen távolságtartással olvasni – ez a könyv a szó szoros értelmében lehúz a maga sötét mélységeibe, és nehéz utána kivergődni belőle. Bizonyos élethelyzetben akár kijózanító erővel is hathat – de ezt az élethelyzetet senkinek nem kívánom. Nem egyszerű, nem szórakoztató, de nagyon jó könyv. Minden ellenérzésemet elsöpörte, most már azt mondom, Oksanentől bármi jöhet!

Timi

A könyvet kiadja a Scolar Kiadó. Fordította: Bába Laura

Egy szerelmesek kezébe álmodott gyűjtemény japán verseket tartalmazó kötetét lapozom, „szép verseket a szép köntösben”. Valaha nem szerettem ezeket a kötetkéket: kereskedőkre jellemző előítélet, hogy enyhe ellenérzéssel kezelik az ilyen sorozatokat; engem annak idején e kötetkék oly sokszor személytelen, kézenfekvő alibi-ajándék volta zavart. Pedig elég kinyitni például ezt a kis könyvet, elég belelapozni, hogy múlt korok intim személyessége simogasson a versekből, idegenségében, távoliságában is ismerős érzések. A szerelem úgy látszik, minden nyelven  hasonló fájdalmakat és örömöket, kínokat és pajzánságokat énekeltet – még ha az éneklés módja markánsan különbözik is.

Mert a japán vers célja jobbára a pillanat rögzítése; de úgy, hogy e pillanatba az élet teljessége beleférjen. Rövidke verseik: a 31 szótagos tanka, a 17 szótagra rúgó haiku, a hatsoros szedóka is az öt és hétszótagú sorok váltakozásán nyugszanak – a szigorú, szószegény versi keretben utalások és másodlagos jelentések hordozzák hát a mondanivaló nem elhanyagolható részét. Amit aztán hallatlanul nehéz átültetni egy másik – más belső logikájú - nyelvre, egy olyan kulturális közegbe, amelynek asszociációs „játéktere” teljesen különbözik a japánétól. Jól érzékelteti e különbségeket a szerkesztő, Baranyi Ferenc e kötet előszavában, példát adva arra is, hogy kell rövid ámde kellően informatív bevezetést fűzni egy verscsokorhoz. Baranyi a maga fordításai mellé bátran válogat japán verseket átültető költőink munkáiból, Kosztolányin és Faludy Györgyön át egészen Fodor Ákosig – akaratlanul is áttekintve ezzel a magyarítások, fordítások változó „divatjait” is.

Faludy – aki nemcsak az átültetések tekintetében tekintette mesterének Kosztolányit – egyszer így fakadt ki a fordításait firtatókra: „verset fordítok, nem versformát!” Érdemes e kötet egy versén megmutatni, mire gondolhatott. Nukada, a zaklatott sorsú császári hitves költeményét a kedves jöttére való várakozásról így interpretálja Kosztolányi Dezső:

Várakozás

Várok reád. A vágy epeszt.

Te jössz, te jössz. Hallottam ezt.

Te vagy. Hisz ösmerem e neszt.

Nem, bús szívem, kora öröm.

Csupán az őszi szél gonosz

játékát űzi, az motoz

a könnyű bambusz-függönyön.

Nukada jobbára tankái által ismert, de e költemény eredetileg egy haiku, amelynek nyersfordítása körülbelül így néz ki: „Imbolygott a bambusz rolók házam, az őszi szél fújt.” Formahűen valahogy így szólhatna:

Várakozás

A bambuszfüggöny

libbent házam ajtaján –

csak az őszi szél.

Az eredeti, a számunkra csak egyfajta japán kultúra-ismeret birtokában felbontható, rengeteget az utalásokra bízó haiku Kosztolányinál egy alapvetően saját-kultúrabeli eszközökkel operáló saját-verssé lesz – a maga nyelvi gazdagságával teremtve meg voltaképp ugyanazt a tartalmat, hangulatot. Sokáig járt ezen az ösvényen a fordítás, míg néhány költőnk a japán vers személetét is magáévá nem tette – s ezáltal magáévá a formát. Nézzük, hogy fordítja Fodor Ákos Macuo Basót, a legnagyobb tisztelettel övezett japán haikumestert:

Kis Szajhavirág

kecses szárán ólomsúly

minden harmatcsepp…

Nyílik az asszociáció magától, a virág látványa, a fiatal szajha látványa, a pillanat látványa, amiben benne lakik annak múlandósága is, a virág-lány árnyéka az öregasszonyé, az öröm harmata öregít, a virág tavasz-jelző képébe csomagolva az ősz – sokáig lehetne sorolni. És itt megjelenik az a szókimondó jelleg is, az azonos időszak Európájához képest szokatlanul őszinte, tabumentes nyelvhasználat, amely a japán költészetet a kezdetektől jellemezte, a maga formai keretében az a természetesség, ami Faludy-nál még pajzán attrakció:

Egész éjjel szeretkeztem, Most virrad:

kolomp, harang, a tűzhelyen tej forr.

Nem vagyok fáradt. Folytatni szeretném.

Mondjátok: mit tesz az ember ilyenkor?

Szeretnivaló kötet ez, versszerető embernek igazán sokrétű ajándék. Már nem is értem, mi taszított benne annak idején…

Zoli

A könyvet kiadja a General Press Kiadó

A tavalyi nagy sikerű turné után idén újfent kis hazánkba látogatott a Kaukázusi Grúz Nemzeti Táncszínház – ezúttal volt szerencsénk részt venni az egyik budapesti előadáson (melyet a napokban számos vidéki is követ), és mondhatom, a Georgian Storm című előadás nevéhez méltón viharként söpört át nem csupán a  színpadon, de a közönségen is. Ilyen energikus, kirobbanó táncshow-t ritkán látni, nem hiába tartják számon a grúz „repülő táncosokat” a világ legjobbjai közt, és aratnak sikereket, bárhol járnak.

Az évtizedes hagyományokra visszatekintő Kaukázusi Grúz Nemzeti Táncszínház a tradicionális grúz népitáncot vegyíti akrobatikus elemekkel, és modernizálja – csak épp annyira, hogy befogadható legyen, hogy történetet meséljen, de ne vesszen el semmi az ősi tradíciók lényegéből. A „Grúz vihar” a grúz történelem különböző korszakait eleveníti fel, és mesél: háborúkról, szerelmekről, hódításról. Nem egy konkrét történetet, inkább szimbolikus történetek sorát – a motívumok azonban felismerhetően, mindig ugyanazok.

A férfi, aki harcol, hódít, kakaskodik, és a nő, aki csendesít, lágyan körülölel, az otthon melegét nyújtja – egészen másfajta tradíció, más világfelfogás, mint amit az európai kultúrában megszoktunk, ám szép és néhol megható. Ez az eltérő hagyomány tükröződik a táncban éppúgy, mint a kosztümökben, a „játékban”. A férfi táncosok valóban a világ legjobb akrobatáival vetekedő manővereket hajtanak végre – egyszerűen elképesztő ugrások, pörgések, követhetetlen gyorsaság, „test test elleni küzdelem” jellemzi táncukat, igazi macsó öntudatparádé némelyik „jelenet”. Ezzel szemben a női táncok lágyak, lassúak, apró lépések és lekerekített mozdulatok jellemzik őket, érzékenyen és visszafogottan mesélik a maguk történeteit.

Ugyanez a kulturális eltérés tetten érhető a páros táncokban is: szinte semmilyen testi kontaktus nincs a két nem között, leginkább tán a francia négyeshez hasonlítható módon kerülgetik egymást a  táncosok – tanulságos, hogy a zene és a mozdulatok kifinomultsága okán így is képesek érzéki hatást elérni. Sok szempontból egyébként határterületen helyezkedik el Grúzia: az orosz néptánc és kultúra épp úgy hatott rá, mint a török tánchagyomány – táncukban ez jól nyomon követhető. Első ránézésre persze az orosz hatás a szembetűnő, annak is egyfajta eltúlzott, karikírozott változatának tűnik a grúzok „ugrálása”, ám idővel egyre több rétege bomlik ki az előadásnak.

A lenyűgöző kosztümök és a modernizált grúz népzene remekül egészíti ki a táncosok ügyességét: együtt fantasztikus hatást érnek el. Mintha igazi energiabomba robbanna a színpadon, ráadásul a technikai tudás mellett ezek a fiatal táncosok olyan lelkesen, mosolyogva, beleéléssel adják elő a show-t, hogy elhisszük: a tánc nekik elsősorban és leginkább szenvedély. S hogy valóban repülnek-e? Ezt meg kell nézni, úgyis csak akkor hiszi el az ember, ha a saját szemével látja!

Timi

Ezekkel az AEGON támogatta kulturális estekkel alapjában szerencsém van – általában olyasmi kerül terítékre, ami érdekel; általában olyan formában és ízvilággal, amit szívesen emésztek – ami aztán jobbára nem emészt, mint hirtelen falt zsíros vacsora, nem fekszi meg a gyomrom; de nem is illannak az ízei, mint az olcsó lőrének. Játszom itt a hasonlatokkal, mentségemre: ahogy A’ filozófus, a Párménió, a Pontyi meg a séf címmel elénk tálalt műsor is játszott borászattal, irodalommal, gasztronómiával; szellemesen, olykor kedves esetlenséggel, olykor akár túlzásokba esve – de mindvégig tudatában a játék adta kereteknek. A Katonában értenek ehhez: jól kérdeznek, tehát megéreztetik a dolgok mélyeit; de kellő óvatossággal válaszolnak a maguk feltette kérdésekre, úgymond elővigyázatosan pakolják ránk a mélység keltette tériszonyt.

A Kettőspont – AEGON-est a Katonában rendezvénysorozat második estéjén Bessenyei György A’ filozófus című darabja kapcsán játszadoztak színészek és meghívott vendégek a darab felvetette kérdésekkel. Szép manőver: ügyelve rá, hogy az is értse a felvetéseket, aki nem látta a darabot. Nem mondom, hogy nem sikerült – de bizonnyal többet jelentett mindez annak, aki ismeri a Gothár Péter rendezte előadást. Az alaptémához tényleg nem kell a darab: a hagyományos és a reformer, a megőrzött saját és a szívesen (vagy anélkül) látott vendég kérdéskörét járta körül az est – a gasztronómiában, borászatban, irodalomban. Szóba került a gasztro-sznobéria, de a „felpántlikázott” ételek kérdése ugyanúgy, ahogy a hazai és külföldi borok fogyasztási szokásai, avagy a mi borkultúránk ismertsége külföldön.

„…mért eszitek a frincfrancot, a férget, a csigát, amikor nekem több száz marhám legel a réteken?” (nem pontosan idézve) ezt kérdezi Bessenyei hőse kora gasztro-sznobjaitól. Jó kérdés, főleg ha észrevesszük, milyen szép ütemben változnak-váltják egymást a gasztrodivatok, ha észrevesszük, ami ma „hagyomány”: a só-bors-paprika „szentháromsága” egykor szintúgy divat volt, és egy sokkal gazdagabb konyhakultúra sírásója. Ha észrevesszük: a kérdésre, hogy miért iszunk lőrét a bor helyett, a válasz nemcsak pénztárca, de kultúra kérdése is. S a múlt rendszer üzemi konyhás, menzás ízlésrombolása után most a divat-egyentáp, és a botrányosan „honosított” nemzeti „ételkultúrák” divatja rombol. Hogy példát mondjak: ahogy az est egyik legjobb írása megemlékezett a „fából vaskarika” görög, kínai, thai és még ki tudja, hányféle nációnak tulajdonított őrültebbnél őrültebb fantázianevű divat-pizzákról, amelyeknek az eredeti olasz ételhez immár alig is van közük.

Merthogy amellett, hogy a kedvesen, öniróniával átitatva, bájosan „esetlenkedő” házigazda, Kocsis Gergely a vendégeket: Debreczeni Mónikát, a Vylyan borászat vezetőjét, Segal Viktor séfet és Egressy Zoltán írót kérdezgette, Jordán Adéllal és Nagy Ervinnel témába vágó kortárs magyar irodalmi szövegeket olvastak fel, mini jeleneteket adtak elő – Jordán Adél éneke és Nagy Ervin záró performansza szerintem nemcsak nekem „égett az agyamba”. Az előadást fantasztikusan tagolta Szabó Dániel elképesztően expresszív zongorajátéka, afféle hangulati kiegészítőből válva nem egyszer főszereplővé. A sokféleséggel élni és nem visszaélni – a színpad játéka kéne, az arányérzéke a konyhába, meg a borpincébe, és szerintem nem lenne az élet jelentős minőségeivel semmi baj. Vagy legalábbis kevesebb lenne. Vagy legalábbis ilyesmit remélek. S azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Köszönjük az estet, várjuk a következőt!

Zoli

Patricia Briggs Mercy Thompson-sorozatának első része, a Megszólít a hold egy évvel ezelőtt jelent meg magyar nyelven az Agave gondozásában. Azt hiszem, nyugodtan állítható, hogy mérsékelt sikert aratott: nem volt kimondottan negatív a fogadtatása, de nem is nyűgözte le a kritikus – és az urban fantasy és/vagy természetfeletti romantika terén talán túlságosan is nagyszámú friss megjelenésből válogató – olvasókat. Attól pedig fényévekre volt, hogy akár csak egy picit is megrengesse a természetfeletti(-vel kokettáló) hősnők között még mindig egyeduralkodónak számító Anita Blake pozícióját.

Én anno kifejezetten jól szórakoztam rajta, érdekesnek találtam a felvázolt világot és szimpatikusnak a hősnőt, de nem voltam elájulva tőle. Szerencsére az Agave nem tartozik azon kiadók sorába, akik egy-egy mérsékelten sikeres sorozatkezdés után azonnal visszavonulót fújnak (van jópár ilyen, pedig az olvasók kevés dolgot utálnak ennél jobban…) – így hát idén kezünkbe vehettük Mercedes Thompson, a járó (azaz időnként prérifarkassá váló) autószerelő kalandjainak második részét.

Mercy még mindig saját kis műhelyében dolgozik a poros, ám unalmasnak semmiképpen nem mondható Tri-Citiesben. Lakótársa egykori szerelme, a vérfarkas Samuel; szomszédja a helyi vérfarkas falka alfája, Adam; ismerősei között vámpírok és fémműves gremlinek éppúgy vannak, mint boszorkányok és szellemek. Szerencsétlenségére Mercy tartozik egy szívességgel a vámpír Stefannak, aki egy éjjel eljön a lányért, hogy behajtsa a tartozást. Könnyű és veszélytelen mókának tűnik, naná, hogy vérfürdő lesz belőle – amit a város egész természetfeletti közösségét megbolygató gyilkosságsorozat és nyomozás követ.

Mercy és Stefan olyasmivel találja szembe magát, ami jóval több, erősebb és gonoszabb, mint bármelyik vámpír vagy vérfarkas: egy démonnal, aki egy vámpírba fészkelve magát szinte legyőzhetetlenül gyilkolászik. Mindezt épp akkor, amikor a mágikus lények az őket irányító titokzatos Szürke Lordok parancsára azon dolgoznak, hogy az emberi társadalom elfogadja létezésüket. A közös cél és a közös fenyegetés hatására a vámpírok és a vérfarkasok kénytelen-kelletlen együtt erednek a démon nyomába, azonban hamar eljön a pillanat, amikor kiderül, csak a járó Mercy képes szembeszállni vele.

Ez az a pont, ahol az egykori Anita Blake-olvasó hidegrázást kap – szegény Patricia Briggs, lehet, hogy az életben nem olvasott Hamiltont, mégis mindig hozzá hasonlítjuk. Miért is a hidegrázás? Anita Blake a legtipikusabb példája annak, amikor a rengeteg természetfeletti szupererő mellett is csak és kizárólag az egyébként halandó emberlánynak van esélye megregulázni a világ összes fellelhető gonoszát. Ami, valljuk be, eleinte pusztán hihetetlen, tizensok kötet után viszont már nagyon fárasztó. És akkor most Briggs is valami ilyesmivel jön… Szerencsénkre azonban az írónő hihető és a saját világának keretein belül értelmes magyarázatot ad minderre, így Mercy nyomozását és démonüldözését mindenféle rossz szájíz nélkül izgulhatjuk végig.

Egy sorozat második részének esetében mindig kérdés, hogy az első kötetben felvázolt világ kibontása mennyire sikerül, megtudunk-e többet a természetfeletti lényekről, összeáll-e szép lassan egy egységes világkép. Briggs trükkösen oldja ezt meg: sok mindent elárul, megtudunk ezt-azt a vámpírok társadalmáról, a vámpírkolóniák életéről; találkozunk eddig nem látott mágikus lényekkel; még mélyebb betekintést nyerünk a vérfarkas falkák dominanciaharcaiba; ám még mindig jócskán vannak kérdőjelek. Mintha csak fel-fellibbentené a fátylat, ami mögött egész világok rejtőznek, aztán gyorsan leejti, nehogy túl sokat lássunk. Okos húzás, nekem például nagyon bejön: már csak azért is tovább akarom olvasni, hogy megtudjam végre, kik a Szürke Lordok és mire képesek a gremlinek – Mercy kalandjai igazából mellékesek.

Jó kis sorozat ez, erős és egyedi karakterekkel, talpraesett, kedvelhető főhőssel, humorral, sajátos világgal – az egyetlen, amit nagyon, de nagyon kihagyhatott volna az írónő, az a kötelezően alakuló szerelmi sokszög. De legalább megmarad a jó ízlés és a több pasi közti vívódás medrében – nagyon remélem, hogy nem csap át ez is paranormális pornóba, mert abból már így is több van, mint kéne. A magam részéről kíváncsian várom a harmadik részt...

Timi

A könyvet kiadja az Agave Kiadó. Fordította: Farkas Veronika

A tavalyi filmes szezon legnagyobb sikertörténete Michel Hazanavicius fekete-fehér némafilmje, a 20-as évek Hollywoodját megidéző The Artist – A némafilmes diadalútja. A 2011-es cannes-i filmfesztiválon berobbant meglepetésfilm szép sorban végigtarolta a szezon díjátadóit, és meg sem állt az Oscarig, ahol 10 jelöléséből 5-öt válthatott díjra. Köztük a legfontosabbakat: a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb férfi főszereplő díját. És – cseppet sem mellékesen – a legjobb eredeti filmzenéét.

Minden filmalkotásnál fontos szerepe van a zenének. A zene hangulatot fest, érzelmeket fejez ki, ráerősít a cselekményre, lehet drámai vagy épp andalító, diszharmonikus vagy éteri harmóniákban dúskáló – a lényeg, hogy szolgálja a vásznon látottakat. Ha önálló műként is megáll a  lábán, az hab a tortán; ha pedig ikonikussá válik, és akkor is dúdoljuk, ha soha nem láttuk a filmet, vagy már rég elfeledtük, akkor igazi zsenialitásról beszélhetünk. Az azonban biztos, hogy a legemlékezetesebb filmes momentumok felidézésekor szinte mindig felidéződik a zene is.

De honnan is indult az aláfestő zene használata? Természetesen a némafilm korából, amikor a vásznon pergő fekete-fehér képeket a színpadon játszó zenekar élő előadása kísérte. Zajok, zörejek, hangeffektek nélkül, pusztán a zenészek és a hangszerek közreműködésével kellett történetet mesélni, hangulatot teremteni, belevonni a nézőket a film világába. Ma azt mondjuk, milyen nehéz dolguk lehetett a zenészeknek és a zeneszerzőknek – de ha jobban belegondolunk, a zene már jóval a képi kultúra térnyerése előtt is alkalmas volt érzelmek kifejezésére, történetek elmesélésére, nézői kedélyek borzolására.

Ilyesmiken töprengtem Lodovic Bource díjnyertes filmzenéjét hallgatva – ami, akárcsak a film maga, fényévekre van a manapság népszerű hollywoodi filmzenéktől. Bource erőteljes, a képi világot remekül kiegészítő, önmagában is történetet mesélő zenét írt a filmhez – ami olykor hatásvadász, olykor túl harsány, épp, mint a korai némafilmekhez komponált zenék. Sikerrel idézi meg a 20-as évek hangulatát, valahol mélyen ismerős dallamokat idéz – ami nem feltétlenül jelent átvételt, pusztán arról van szó, hogy mindannyian láttunk már legalábbis részleteket Chaplin-filmekből, melyeket sikerrel csal emlékezetünkbe a jellegzetes „esetlen” némafilmes zene. De nem csak hangulatot fest, a karakterábrázolásban is nagy szerepe van a zenének – a főszereplő némafilmsztár drámáját, zuhanását éppúgy „láttatja” a zene, mint a női főszereplő által a történetbe hozott friss fuvallatot.

Bource teljesítménye sok szempontból figyelemre méltó, hiszen Hollywood nagyágyúit legyőzve diadalmaskodott a díjkiosztókon (ami persze önmagában nem mérce, pláne nem von le semmit a többiek érdemeiből), úgy, hogy komolyabb filmes múlt nem áll mögötte: csupán néhány rövid- illetve TV-film zenéjét szerezte, zömükön együtt dolgozott a The Artist rendezőjével. Hazájában ismert, de elsősorban elektronikus zenéinek köszönhetően – ráadásul a szó szoros értelmében vett zenei képzésben sem részesült. Laikus filmzenehallgatóként ebből semmit nem venni észre – amiben persze nagy szerepe van a filmzenét interpretáló Brüsszeli Filharmonikusoknak is.

A The Artist zenéje önmagában, a film ismerete nélkül is pompás élményt nyújt – a némafilmek rajongóinak (ők mondjuk valószínűleg látták a filmet is), jazzrajongóknak, az igényes filmzenék kedvelőinek bátran ajánlom. Az már csak hab a tortán, hogy a mai trendekkel ellentétben értékelhető mennyiségű, mintegy 80 percnyi zene került a korongra, amely – ráerősítve a koridézésre – egy bakelitlemez formáját kapta. Mindemellett angolul vagy franciául értők a booklet-ben interjút olvashatnak a  zeneszerzővel – ami ugyan apróság, de épp az ilyen apróságok emelik ki a kiadványt a többi közül. Ott a helye minden filmzene-gyűjteményben.

Timi

Szombaton kimentünk a könyvfesztiválra, és elsősorban Sjón miatt mentünk ki, aki a Macskarókával a tavalyi év egyik legösszemarkoltabb meglepetését dugta az orrom alá – csempészte az álmaimba. Nem szoktam dedikáltatni, valahol mástól személyes nekem egy ilyen könyv: ha a gondolataimba fészkeli magát, akkor személyes, a kérdései személyessé lesznek, mondhatni az enyémek, akkor nem szabadulok tőle, ha akarok se. Csak kíváncsi voltam, milyen ember az író. Miket felel, ha kérdezik, hogyan felel, ha kérdezik.

Első benyomás: meglehetősen őszintén. Holott Szegő János kérdéseire nehéz. Olykor nem is kérdések: szájba rágatnak, esetlenül személyesek, bizalmaskodók - a kérdező nem találja a hangot, egészen a második etapig, amikor végre érdemit kérdez, a könyvről. Kezdhette volna ezzel. Vagy hagyhatta volna kötetlenül magáról mesélni Sigurjón Birgir Sigurdtsson író-költőt (tán a mélypont: mikor kimondatta vele a saját nevét, és gratulált hozzá…) Sjónt, akinek biztosan van magáról mesélnivalója, a Björkkel egy közegben töltött ifjúkorról, a közös munkáról Lars von Trierrel, a Medúza csoportról, ifjú költőkről és zenészekről. A nevéről, a „maszkról, ami valójában megmutat”. A név, a keresztnév becézett alakja izlandiul látást is jelent, de látomást is, belső és külső látást egyszerre: „a költő a világ szeme”, az a dolga, hogy lásson, a költészet egyszerre látomás és látvány.

Nem nehéz rá figyelni – gyönyörűen beszéli az angolt, mondja Timi, látszik, hogy nem az anyanyelve, azok mind rondán beszélnek, kásásan nyeldeklik a szót. És jó a fordító hölgy is (sajnos nem jegyeztem meg a nevét) Timi szerint, jó ritmusban, Sjón beszédritmusa szerint ülteti át a hallottakat magyarra. Van beszédritmusa az írónak, zenei ritmusa; amikor beszél, a lábával üti hozzá az ütemet. Nem nehéz rá figyelni, holott ez a „kettes terem”, a közös skandináv „sarok” valójában csak néhány könyvespolccal határolódik a stand-utcák zajos tömeget hömpölygető közös terétől. Nem nehéz rá figyelni, mert a megcsináltság és a természetesség egészséges elegyében létezik az egész figura – és nem vállalható kompromisszumként, hanem az elérhető egyensúly állapotában. Még a kérdések sem zökkentik ki…

Jó hallani, hogyan hatnak egymásra a hőseim. Sjón szerint von Trier beszélő rókája az Antikrisztusban a könyvéből érkező inspirációból született – a kérdésre, akarná-e filmen látni a dolgot, ezzel válaszol. Mintha a történet egészét nem is akarná filmen. Jó hallani, milyen jámbor véletleneken múlt, hogy olvashattam ezt a könyvet: Kemény Lili meséli berlini megismerkedésük történetét, hogyan csöppent a Kemény- és a Sjón-család egy épületbe egy irodalmi ösztöndíj okán, hogyan ismerkedtek össze – előbb a lányok, aztán a két költő-író, az különösen tetszik, hogy „biciklivel kezdődött minden”… Lili szerint a könyv „állatian emberi”, horrorisztikus, rosszakat álmodott tőle – jaj, hát én is, ha nem is rosszakat, de ambivalens, olykor igen beteg álmokat: volt, hogy magam kergettem önmagam, állat és vadász; volt, hogy tudtam, hogy más rémálmát álmodom, de nem tudtam felébredni belőle e tudás által mégse…  Vágyja a hatást az író, így Sjón, játszadozna az olvasói aggyal – zenei hatások ezek, a könyv zenei alapú (üti a ritmust a láb…), és nem nagyzenekari, hanem kamara, leginkább talán vonósnégyes. És inkább zene, mint filozófia, inkább dallam, mint gondolat.

S hogy melyik dallam volt előbb? A vadászaté. A vadászok történetei mítoszi sztorik arrafelé, az állatok olykor „a valóság határaiig menekülnek a vadász elől”. Aztán egy teljesen más munka kapcsán hirtelen meglett a vadász neve: Baldur Skuggasson – s az író tudta egyből, ez egy lelketlen lelkész neve, s a névből kibomlott a történet. Ez tetszik: ahogyan kell, a balladákban, a történet a névből… a mítosz egyébként valóság az írónak, aki a „mindent elhiszek” jegyében áll, nincs realitás, babona, a fogalmi kategóriák bármely szeletkéje hordozhat hitelt. S az író felolvas, végre eredeti nyelven: karcosabb, mint a finn, nem annyira dallamos; földibb nyelv, sarasabb, de ezzel együtt hihetetlenül zenei! Balladai hatás: a szavak ömlésére szinte rá lehet feküdni. Csak most mérődik értékén igazán Egyed Veronika fordítása: hogy át tudta hozni magyarra ezt a folyó-mély sodratást!

Persze azért „mesterség” is az írás, nemcsak ösztön (üti a ritmust a láb…) a tizenkilencedik századi mitikus versi nyelvezet kortárs irodalmi minimalizmussal elegyedik – e nyelven szólal a rövidre fogott mondanivaló, a „költői, de takarékos nyelven”. A könyv főhőse voltaképp Abba, a down-kóros lány, a két férfi az ő viszonylatában kap teret és szerepet. S igen, a történeti Izland és a mai valamilyen szinten fedésben van ma is: a down szindróma kezelése gyökereiben ugyanolyan, csak manapság magzat-korban döntenek életről-halálról. De a könyv nem kortükör, nem régi, vagy mai Izland, hanem ha tükör, hát a morális kérdésé: tudunk-e mit kezdeni vele, tudjuk-e értékén kezelni a másmilyent?

Mivel nem hoztunk könyvet, csak néztük, hogyan állnak sorba dedikáltatni a népek. Láttuk, köszöntünk a távolból Pável blogger úrnak, oda is akartam menni hozzá, de a végére elszivárgott valamerre, pedig. Járkáltunk még, könyveket gyűjtöttünk, csodáltuk a kínálatot, vágytunk (na persze…), ismerősöknek köszöntünk, néztük, hogy kígyózik a sor Csaba testvér irányába, türelmesen; de a magam részéről a legfontosabb, amit haza hoztam e szombatról, az a nem-csalódás. Hogy nem bántotta semmi a fülem. Hogy az író számomra lehet, valóban lehet Bariccóval felérő fontosságú kortárs. Hogy van ilyen. Van még ilyen. Köszönet érte.

Zoli

Mindig meglep, minden alkalommal, amikor csak látom, hallom őket! Persze, az ünnepre lehet készülni, a csodára nem - csak reménykedni lehet, hogy bár ünnepre készülünk, ismét a csoda vár. Nem az attrakció teszi, nem a mesterség fortélyai, bár persze hogy attrakció és fortély is; meg virtus, egymásra kacsintó játék hangszeres meg énekes, brácsa és hegedű, cimbalom és gitár között – de nem ettől sajdul a szív sírva vigadni, s nem ettől moccan a láb, még ha nem is tudja a lépést. Nem a műfajok közti szabad átjárás teszi, bármennyit is tegyen hozzá egyébként, ahogy összezeng, egymásba fonódik a népi, a rock, a klasszikus. A titok nem itt van – írnám, de nincs titok sem. Csak a teljes szívvel zenélés van, megint. Már több mint húsz éve zenél így, teljes szívvel Csík János és együttese, rakják elénk, újra meg újra: ezt a csodát.

Pedig a MÜPA a maga hihetetlen adottságai ellenére sem ideális terep erre; a népzene nem koncerttermi módi, testközelből él, ott lüktet igazán. Ehhez itt túl nagyok a távolságok, s a fegyelmezetten ülő hallgatóság nem ad annyi jelet a maga varázsoltságáról, mint egy táncházban, főleg nem amennyit egy bálon, egy lagziban. Hiszen a jó zenész nemcsak a hangszerén, de a mulatók lelkén is játszik. Egyfajta felelgetős ez, s a megszokott válaszok nélkül nem is lehet túl könnyű dolga a zenészeknek ott a színpadon. Túlságosan tágas is ez a színpad. A megszokott kötetlen eljárkálás, a kilépés a szerepből: a másiknak, a másik hangszerének teret adó pihenők laza rendje itt nehezen alakul ki, téblábolásnak tűnik. Főleg a vendégek, Lovasi András, Presser Gábor találnak bele nehezen ebbe a másféle színpadi kötetlenségbe.

De a zene itt is otthon van. „Ősszel érik babám a fekete szőlő…” kezdi Csík János s máris gyermekkorom dallamai közt járunk, látom őket, ahogy összehunyorgat a prímás, a kontra, a brácsás a jól sikerült frázisok után – ahogy játszani kezdenek, minden a helyére kerül, én se fészkelődök többé. Létrejön a közvetlenség. Szólnak, s jól szólnak a dalok. Egymásba futnak a műfajok, Makó Péter finom jazz-klarinétszólamára bomlik a kesergő, Majorosi Marianna hangja fénylik a teremben. Presser zongorajátékára felelget a cimbalmon Barcza Zsolt - aztán a szívemnek kedves „széki hobó”, Szabó Attila kezében a gitárral. Itt mindenki beleteszi a magáét.

S a dalok közben, a taps, az ováció után, amit Csík János karmesteri eleganciával csendesít, mindig jut idő pár szóra. Elbüszkélkednek azzal, hogy a Lélekképek immár platinalemez: át is veszik a zenekar tagjai a szemünk láttára – s ez itt-most a velünk-ünneplés belevonó gesztusa. Hiszen mint egy ajándékot tőlünk, nekünk köszönik meg a zenészek. Máskor egy néző Jani szavába tüsszent, úgy kívánja az egészségére, ahogyan bárhol, bármelyik alkalommal tenné. S végül nekem a legkedvesebb: ahogy a banda vezetője megköszöni az egykori lelkes gyűjtőknek, hogy nem hagyták veszni a sok ezer népdalt, megmentett kincseinket.

Nem véletlen, hogy a banda tagjai minden fórumon hangsúlyozzák: a népzene minden munkájuk forrása. Hiszen nekik természetes, ami az utóbbi évek remek kísérletezéseiben számunkra, a közönség számára annyira meglepő volt: hogy azt a másfélét, a más hangszerekre dübörgőt ez a zenenyelv maradéktalanul meg tudja jeleníteni. Nem véletlenül mondja Csík János: itt „a népzene kebelezi be a rockzenét”. Megmutatja: az érzés, ami a rockot, a karcos hangzásokat létrehozta, a népzenében is ott lüktetett – megkeresi a „rokon fájdalmú” dallamot, és mivel zenész minden ízében, meg is találja. Az aztán külön csoda, ami a „Most múlik pontosan” esetében, Kiss Tibi gyönyörű dalával történt – vagy Lovasi András „Csillag vagy fecskéjével”, hogy mást ne mondjak –, amikor a hozzányúlás által mintha felfénylene  a dal, elhomályosítva akár az eredeti formáját: mintha ez lenne a valódi ruhája, ez a hangszerelés, ezek a frázisok.

Jó volt ez a koncert, nagyon! Alig várom a következő találkozást, talán épp a Sziget előtt, még több vendéggel, Kiss Tibi, Szörényi, Presser, Ferenczi egy színpadon – na, erre is csak Csík Jani képes, hogy árokszabdalt, átpolitizált beteg korunkban egy színpadra hívja őket, s ha hívja, akkor el is jöjjenek! Mert neki a zene lényeges: a jó zene, s azok, akikkel lehet együtt jó zenét játszani. Lehet, hogy ezt a mentalitást (is) el kéne tanulni tőle.

Zoli

Adott ponton, az életmű adott pontján szinte helyénvaló. Kérdezik és válaszol – avagy a cím szerint Nem kérdez, nem válaszol – az író, ugyanarról, amiről a könyvek: Az ellenállás melankóliája, a Sátántangó, Az urgai fogoly, de akár az Északról hegy… vagy a Seiobo járt odalent lapjain tett tanúságot. Az író önmagával azonossága, az önvetkőztetés szándéka a meztelen szereptelenségig tény, akkor is, ha épp e meztelenség válik alkalomadtán egyfajta szereppé. Ha valaki ismeri az írásait, annak nem okoz csalódást: ugyanazt a kényelmetlenségig, olykor pikírten őszinte maga-magát pakolja a lapokra most is, amikor kérdezik és válaszol – avagy nem kérdezik, tehát nem válaszol. S akármilyen fura, ez a karcos, kemény szöveg kedvcsinálónak se rossz: könnyen kelthet kíváncsiságot a regények, a kötetek iránt. Mert az író nem a regényeit meséli. S nem is mankót, afféle „bennfentesítő” bédekkert nyújt az olvasói kézbe. Azt az attitűdöt tisztázná, finomítaná a végsőkig, amely megíratta vele a szövegeket. Ha kérdezik és (éppen) válaszol a kérdésre írónk, ítészünk, kortársunk, Krasznahorkai László. Aki a kérdésre, melyik könyvével érdemes „őt” kezdeni, azt válaszolja: nincs „belém” királyi út. Csak kezdd el valamelyiket, akár ezt az interjúkötetet.

Kérdez, nem kérdez, válaszol, nem válaszol – ezeken áll, vagy bukik. Huszonöt beszélgetés található a kötetben, s mintha a kérdező „távolsága a dologtól”, a kíváncsisága természete döntene, hogy kérdez-e – azaz az író kérdésnek tekinti-e az elhangzottakat. Krasznahorkai szereti, ha „távolról” kérdezik. A bennfentes kérdezőnek nem szívesen oszlat homályt. Nem szereti az „alá adott lovat”. A „jól gondolom, hogy…” jellegű kérdésekre nem ad egyszer sem adekvát választ. Nem játszik belső játékokat a megírt művekkel, azaz nem végzi el az olvasó dolgát, főleg akkor nem, ha a kérdező azzal tetszeleg, ő már elvégezte azt, ha úgymond ebbe az „elvégzett dologba” csomagolja a kérdést. Az író nem szereti, ha magyarázkodnia kell. Ha azt látja, hogy vélemény, sőt, világnézet birtokában, azt a kérdésben jelezve kérdezik, ha irritálja a kérdező, akkor pökhendi választ ad: sok szóval, stílussal, de kegyetlenül megsemmisítve a kérdést, ami szerinte nem kérdez. A kérdezés módja dönt a válaszról: „Arra gondolok, hogy a kérdezés helyes volta nem is egy kérdés helyes megfogalmazásában rejlik, hanem abban, hogy tisztelettudóan kérdezünk, azaz tisztelettudóan lemondunk a kérdezésről, és csupán a kíváncsiságunkkal fordulunk valaki felé.” Nem kérdez, nem válaszol: nos gyakran, ha nem ezt a kíváncsiságot észleli az író, akkor nem válaszol, hanem vív. A riposztkészsége, a tempói csodálatosak - de ezek kíméletlenségét, kegyetlenségét valójában csak az menti, hogy az író maga is vívódik. S ezt sem rejti véka alá.

Huszonöt beszélgetés található a kötetben – meglehetősen vegyes anyag. A máshol már publikált eredetivel megegyező beszélgetés ugyanúgy szerepel, mint átdolgozott változatok s akad olyan írás is, ami itt jelenik meg először. 2003-as interjú ugyanúgy akad, ahogy 2011-ben készült. Film- és könyvbemutatók, író-olvasó találkozók, folyóiratba szánt, vagy netes portálon megjelent, de akár egyetemeken elhangzó beszélgetések anyaga sorjázik a kötetben. Ami közös (és fecsegő stílusokba bukó, színvonaltalan korunkban üdítő élmény): a kimondott szó felelősségének tudata. Ez a felelősségvállalás az állandó, a hozzáállás a saját-véleményhez – mert a vélemények azért változnak. Valaha volt a tökéletes szépség – avagy legalábbis a keresése volt. Mert most csak a fájdalmas hiányban van jelen, s mindennek ez ad ízt, ez a hiány. Ez a hiány mozgat, hogy nincs meg a „tökéletes szépség Királysága” Vagy mégis? Lehet, hogy egy mondatban benne lakik, sőt, bizonyosan benne lakik a tökéletes? Ha igen, akkor az írónak nincs más dolga: mondatot kell fogalmazni. Egyetlen mondatot – hiszen az esély előttünk áll, hogy egyszer valaki kimondja, vagy leírja. „Megszakítatlan, megszállott, osztatlan figyelem” kell hozzá.

Avagy hiába minden. Akármit gondolunk, a dolgok a megfékezett őrület sajátos állapotába taszítanak úgyis. A „boldog belenyugvásba” a dolgok hullásának élésébe – emberek, tényleg ekkora a baj: állunk mindannyian a szertehulló keretek között, és csak nézzük e szertehullást tehetetlenül. Hogy a legfényesebb, legbátrabb elméink egyfajta fékezett habzású őrületbe fojtják magukat. Az ember rom – kereshetünk réseket, hogy ki tudjunk látni a tűrhetetlenből, de ez annak a hiábavaló gesztusa, aki „a korszellem alatt nyög, de nem neki dolgozik”. Harmónia csak ott van, ahol nincs ember. A végletekig csupaszított hiteles magatartás egyfajta kultúra-sivatagi kegyetlenség. A „megfordított” Théseus: a kultúra elsajátítás közben feltárható értelme elveszett, számoljuk fel, hátha az ez egyetlen hiteles gesztus. Krasznahorkai (és filmes tettestársa: Tarr Béla) végletekig csupaszított hitelessége tény. Krasznahorkainak igaza van. De mása sincs.

Mire gondolok? Krasznahorkaitól tudjuk, hogy van ez a nyomorúság. Általa tudjuk azt is, hogy ebben nincs semmi egzotikus. Ez a meztelen nyomorúság van. Az emberé. Azaz a miénk. A Sátántangó világa, vagy  a Háború és Háború világa: a miénk. Mit is mond az író? „Szomorúság a világ fölött, felhő egy völgy fölött. A szomorúság hozzátartozik a világhoz, még akkor is, ha nem minden ember érzékeli, magától értetődően, ahogy a felhőt sem, a völgy fölött… csak ezen keresztül érzékelni súlya szerint a világot.” Nos, szerintem nem feltétlenül. Lázár Ervin jut az eszembe, ahogyan hősei a Négyszögletű Kerek Erdőig futnak a szomorúság elől. Mondjuk ki: a mesébe. Mégsem kérdés egy pillanatra sem az ott olvasható valóság-hitele. Vagy a súlya. Sokféleképpen lehet az ember, az író valóság-hiteles.

Vagy máshol, Eliade Az örök visszatérés mítosza kapcsán : „…valójában nem a hétköznap számolódik fel, és emelődik be a szentségbe, hanem a hétköznapok végtelennek látszó halmazáról derül ki, menyire rémületesen el vagyunk szigetelve attól, amire vonatkozni szeretnénk… arra emlékszem nagyon, mikor minden egyes napon elkezdett nagyon fájni, hogy ennek az egésznek nincsen semmi értelme.” Felkavaró sorok, zsigerileg ismerős tapasztalat – de egyszerre látom, az író hogyan nyitja túl e tapasztalatot: attól, hogy én sem vagyok alkalmas az ünnepre, még nem jelentem ki, hogy senki sem az. Kicsit lejjebb: „Azt hiszem, olyan önáltatások és hazugságok között élünk, hogy abban a pillanatban, amikor egy valóságos kijelentés megüti a fülünket, aránytalanul vagy igazságtalanul sötétnek érezzük…” Az író követelte „valóságos kijelentés” számomra például Hamvas Béla könyörtelenségét jelenti, és számomra Krasznahorkaié ezzel rokon - de annak humora nélkül. A humor nélkül, amely nem enyhíti a látleletet, de idézőjelbe helyezi azzal, hogy bevonja a készítőt is. Belátja, hogy tévedhet. Krasznahorkai jobbára túl komolyan veszi magát ehhez. Pedig a világhoz sincs királyi út. És talán még úttalanság sincs.

És igen, ebben a beteg, „a hülyeségnek dömpingje van” korban kifejezetten dühít, ha a kultúra lemond a nevelésről – ha megsértődik. Ez nagyobb baj szerintem, mintha elhinné, hogy pusztán kereskedelmi termék. Dühít, ha egy rendező kijelenti, hogy a film halott és ő nem nekrofil, ha egy író a „toll nélkül való írásról, a kimondott szavak nélküli költészetről” deklamál. Ha egyszer csak nem veszik észre, hogy a hiába történt és a meg sem történt közt igenis grandkanyon-mély szakadék van. Főleg ha még mindig nem lehetünk biztosak benne, hiábavaló-e valóban.

Ezt a kötetet például nem volt hiábavaló az utolsó betűig elolvasni. És nemcsak az utolsó előtti beszélgetés felszabadító tisztasága miatt, ahol Krasznahorkai és Dr. Galambos Imre sinológus a Rombolás és bánat az ég alatt kapcsán Kínáról cserélnek eszmét, chaten, emailben, hallatlanul felszabadultan és intelligensen. A megvalósult párbeszéd nyílik itt, ahol két meglehetősen eltérő nézőpontú ember tekinti ugyanazt, folyamatos kíváncsiságban a másik nézőpontjára, valódi kérdésekkel és válaszokkal (kérdez, válaszol); ahol nem konszenzus születik, hanem a két legitim nézőpont (mintha a bal szem és a jobb szem) által, a kettő fókuszában az „összkép”. Ezt a kötetet nem hiábavaló lapozni, nemcsak az utolsó dokumentumért, ahol Igor Grigorescut Krasznahorkai kérdezi (avagy nem kérdezi), s komponál az interjú köré öniróniával bőven átitatott, remek szöveget.

Ez a kötet nem hiábavaló.

Zoli

A könyvet kiadja a Magvető Kiadó

Korunk egyik legnagyobb irodalmi divatja a vámpírtéma – ifjúsági regények tucatjai, paranormális romantikusok százai szólnak a szívdöglesztő vámpír és a potenciális táplálékból lassan megváltó szerelmessé változó halandó nő kapcsolatáról. Hogy ezek a könyvek mennyire távol állnak a klasszikus vámpírmítosztól, és milyen szinten megtépázzák a vámpírokat eredendően körüllengő mitikus atmoszférát, arról köteteket lehetne írni. Az biztos, hogy a korszellemnek hála, ha egy regény címében, fülszövegében, borítójában utal a vámpírokra, akkor már hajlamosak vagyunk gondolatban feltenni egy nem túlságosan hízelgő polcra.

Bizonyos szempontból úgy gondolom, nagy bátorság és még nagyobb magabiztosság kell ahhoz, hogy ma egy magyar szerző úgy írjon „vámpírkönyvet”, hogy az fényévnyire van a divatos vámpírregényektől – hogy az erre utaló cím, fülszöveg és borító dacára a vámpír inkább csak mellékszereplőként, afféle egzotikumként bukkanjon fel a békebeli Budapesten játszódó szórakoztató krimi-kalandban. Benedek Szabolcs regénye ugyan felvonultat egy vámpírt, de eme tény eltörpül a prostituáltakat gyilkoló sorozatgyilkos rejtélye és a pesti művészvilág bemutatása mellett.

Az 1910-es évek Budapestjén sorra esnek gyilkosság áldozatául a fiatal prostituáltak – a rendőrség tehetetlen, a nyomok eddig soha nem látott kegyetlenségről tanúskodnak, és hihetetlen körülmények nehezítik a nyomozást: mint egy belülről bezárt szoba, vagy a látványosan hiányzó vér. A fiatal nyomozó, Mihucz Ervin már-már mániákusan veti magát a nyomozásba: a távoli Londonban, a titokzatos Hasfelmetsző Jack által elkövetett gyilkosságokkal rokonítja az esetet – ki tudja, tán még az elkövető is ugyanaz. Miközben hírnévről és előléptetésről álmodik, saját lelkiismeretével harcolva élvezettel nyomoz bordélyokban és leskelődik prostituáltak után.

Mihucz barátja a szépreményű újságíró Szállási Titusz, kinek nagy álma, hogy a Nyugat szerzői közé tartozzon, ám addig a Budapesti Napló cseppet sem körülrajongott újságírójaként futkos riportok után – s közben kávéházakban tengeti napjait, szívja magába a „nagyság” levegőjét, parolázik Molnár Ferenccel és Móricz Zsigával, s remegve várja, hogy mikor találkozik magával a nagy Ady-val. Szállási Titusz életének szerelme a módos polgárcsaládból származó, ám lecsúszott Tarnóczay Etelka, aki a Vígszínház üdvöskéjéből lesz romlott erkölcsű nőszemély. Etelka révén bepillantást nyerünk a pesti színházi világ életébe – Ditrói Mór, Hunyadi Margit, Bródy Sándor, az akkor még gyermek Hunyadi Sándorka között forgunk, Titusszal együtt lessük Molnár Ferenc tanácsait, Etelkával elmélkedünk arról, milyen nagy tehetség lesz felnőttként a kis Sándor.

Mindeközben Pest mélyén, az Ó utcai bordélyban a megesett cselédlányból prostituálttá vált Sárával rettegünk a gyilkostól, és a keménykezű madámtól, Fruzsi nénitől – hogy aztán a  Ferencváros sikátoraiba menekülve segítsünk Mihucz Ervinnek megtalálni a gyilkost. S szép lassan behajózik a történetbe Saint-Germain grófja, aki felpezsdíti a pesti társaság életét, és valamiképp összefüggésbe hozható a gyilkosságokkal – ám senki sem sejti, hogyan. A gróf, aki II. Rákóczi Ferenc fiának vallja magát, vérfagyasztó, ám kifinomult figura: csupán valami bizsergető idegenséget érzünk a  közelében, ahogy a szereplők, de hogy mi az a másság, ami miatt elhallgatnak a közelében lévők és rettegés költözik a  szívekbe, azt senki sem sejti.

A könyv igazi erőssége a hangulata: a századforduló utáni Budapest megelevenedik a lapokon, a város, mint egy önálló, élő, lüktető entitás – más nézőpontból: mint egy hatalmas, minden bűnt elnyelő szörny – van jelen körülöttünk, színeivel, ízeivel, hangzavarával, éjszakai világításával, pezsgő kávéházi életével. Ezt a környezetet népesítik be a szereplők, akik egytől egyig remekül megrajzoltak – noha az egy szem Saint-Germain grófot kivéve híján vannak az eredetiségnek, profin megírt és a maguk módján kedvelhető zsánerkarakterek. Talán Tarnóczay Etelka az, aki a leginkább kiemelkedik közülük, és az ő története a legjobban összerakott, legérdekesebb szál.

Maga a cselekmény kevésbé lényeges: egy remekül felépített, tizenkilencedik századi modorban íródott nagyvárosi kalandregényt olvashatunk – többször utalgat is a szerző a korban népszerű ponyvákra. De megidéződik itt Hasfelmetsző Jack mellett Dr. Jekyll és Mr. Hide története és Bram Stoker Drakulája; mindemellett számolatlanul kapjuk az irodalmi és történelmi utalásokat, Casanovától Hermész Triszmegisztoszig, Jókaitól Tormay Cécile-ig; és fel-feltűnnek a kor politikai eseményei és közszereplői is.

Nagyvárosi kalandregényt írtam – ám ez a regény jóval több annál. Szórakoztató irodalom a javából, szépirodalmi igénnyel megírva – Benedek Szabolcs könyve nagy meglepetés volt, első néhány fejezetével beszippantott, és nem eresztett; s mire a végére értem, azon kaptam magam, hogy tűkön ülve várom a folytatást. A legnagyobb ostobaság, amit elkövethetünk, ha a divatos vámpírirodalomba soroljuk – mert ugyan szerepel benne egy vámpír, de fényévekre van a fősodortól. Szerencsénkre.

Timi

A könyvet kiadja a Libri Kiadó

A leleményes Hugo-ról jó két éve hallottam először, amikor filmes berkekben végigsöpört a hír, hogy Martin Scorsese gyerekfilmet forgat, méghozzá 3D-ben. A felháborodással vegyes értetlenkedés – ’Hogy lehet, hogy napjaink egyik legnagyobb rendezője is felül a korszellemnek?’ – mellett valahogy eltörpült az a tény, hogy a film egy népszerű és meglehetősen invenciózus regényből készül. Pedig azt gondolom, elsősorban kíváncsiságot kellett volna gerjesszen a hír: vajon mi lehet az a különlegesség ami ezt a – valóban – zseniális alkotót arra indította, hogy szakítson a megszokott műfaji keretekkel?

A film azóta jött, látott és győzött – 11 Oscar-jelöléséből 6-ot díjra váltott (technikai kategóriákban), a nézők világszerte szeretik, a kritikusok is elismerően nyilatkoztak róla. És a film „farvizén” kis hazánkba is behajózott az eredeti regény – a Libri Kiadó jóvoltából, hatalmas reklámkampánnyal megtámogatva. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem mindig gyanús, ha valamit ennyire „nyomnak”, pláne ha már megjelenése előtt kikiáltják az év legszebb könyvének – elég csak a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeire gondolni, amit az ősz legnagyobb könyvszenzációjaként harangoztak be, aztán mekkora csalódás lett… Tartottam tőle, hogy a Hugo-val is így járok, ennek ellenére nagyon vágytam kézbe venni. Szerencsére a csalódás ezúttal elmaradt: Selznick könyve valóban különleges és újszerű, mindemellett szeretnivaló és elgondolkodtató olvasmány – s így utólag elmondható, hogy sikere csak részben köszönhető a sajátos formának.

Ami egyébként a legtöbb olvasót és kritikust láthatóan zavarba hozza: nem nagyon lehet eldönteni, hogy mi is ez. Nem hagyományos regény, hiszen a szöveg maga tán ha egy ötven oldalas kisregényt kitesz. Nem is képregény, mert a rajzok egész másképp viszonyulnak a szöveghez, mint abban. Képeskönyvnek lehetne nevezni, de erről mindenki gyerekkönyvre asszociál, annál viszont jóval nagyobb a szöveg szerepe. Szokták még storyboard-hoz hasonlítani, ami részben megállja helyét, részben nem, hiszen itt azért nincs minden cselekvés lerajzolva. Selznick az „alcímben” egyébként meghatározza műve formáját: Regény képekben és szövegben. De minek is ezen ennyit filózni – jó olvasni, jó nézegetni, jó elmerülni benne. A rövidke szöveges részeket bő kétszáz grafitrajz egészíti ki – a cselekmény jó része ezeken a rajzokon elevenedik meg. Nincs szükség hosszas leírásokra, feszült akciójelenetekre, a képek többet mondanak ezer szónál – szereplőket jellemeznek, hangulatot festenek, feszültséget teremtenek.

Mindehhez Selznick egy rajzokkal kiválóan ábrázolható közeget választott: egy párizsi pályaudvar monumentális, zegzugos, ijesztő és sötét terekkel teli épületét. Itt ismerjük meg a tizenegy éves Hugo Cabret-t, aki édesapja halála után nagybátyjához, a pályaudvar óráinak karbantartójához került. A részeges nagybácsi eltűnése után Hugo – hogy elkerülje az árvaházat – mintha mi sem történt volna, folytatja munkáját. Nappal az órákat tartja karban, ételt lop és bujkál az állomásfőnök elől, éjjel pedig padlástéri kis kuckójában az apja után rámaradt titokzatos gépembert bütyköli. A gépember, „aki” egy múzeum raktárából került az órásmester apához, Hugo szemében az elveszett család jelképe – mániája, hogy ha megjavítja, a tollat tartó gépember üzenetet hoz neki apjától, egyszerre gyerekes képzelgés és megható kapaszkodó.

Ebbe rondít bele a pályaudvar mogorva játékárusa, aki egy napon, miután lopáson kapja Hugo-t, elveszi tőle a tervrajzokat tartalmazó füzetet. Hugo bármit megtenne, hogy visszaszerezze a füzetét, amiben váratlan segítőtársra lel a játékárus gyámleánya, a könyvmoly Isabelle személyében – ám hogy milyen kalandok várnak rájuk, és milyen rejtélyekre bukkannak közben, arra álmukban sem gondoltak volna.

Az egyszerű szövetű kis mese valójában gyönyörű történet a magányról, az álmokról, az emberi kapcsolatokról, és arról, hogy még ha úgy is érezzük olykor, hogy feleslegesek vagyunk, és a világ megfeledkezett rólunk, mindannyiunknak szerepe van: hisz ahogy egy gépnek nincs egyetlen felesleges alkatrésze sem, úgy a  világban sincs egyetlen felesleges ember sem. S miközben Hugo, Isabelle és a játékárus utat talál egymáshoz és titkokat fedez fel, számtalan képi utalást kapunk a filmtörténet gyökereire: Selznick a korai némafilmek szerelmeseként bele-beleszövi regényébe a mozit, hol úgy, hogy Hugo-ék moziba mennek, hol úgy, hogy Hugo pályaudvari bujkálását egy óra belsejében a Felhőkarcoló szerelem című film jól ismert képével illusztrálja, amin az egyik szereplő egy óra mutatójáról lóg a semmibe.

A gépember rajza és a történet végkifejlete pedig hatalmas tisztelgés a némafilm-korszak egyik legnagyobb rendezője előtt – hogy ki ő, maradjon a könyv titka. A filmes téma egyébként nyújthat egyféle magyarázatot a formára: ahogy a némafilmekben a fekete-fehér képeket megtöri a vásznon megjelenő szöveges „magyarázat”, úgy töri meg itt is a grafitrajzokon kibontakozó cselekményt a szöveg. Akár úgy is tekinthetjük, hogy Selznick nem csak tartalmában, de formájában is a némafilmek előtt tiszteleg regényével.

Igazából hálásak lehetünk Scorsese-nek és a filmváltozatnak: anélkül nem hiszem, hogy egyhamar megjelent volna ez a könyv magyarul, pláne nem ilyen igényes kiadásban. Nem túlzás a kiadói reklám, egyelőre valóban az év legszebb könyve – ráadásul túl azon, hogy különleges és szívet melengető olvasmányélménnyel ajándékoz meg, tökéletesen alkalmas arra, hogy az olvasástól ódzkodó, a képi világban szocializálódott gyerekekkel megszerettessük a könyveket. Ami nem kis teljesítmény!

Timi

A könyvet kiadja a Libri Kiadó. Fordította: Dunajcsik Mátyás