2008. júl. 20. 19:15 - írta: ilweran - Kategóriák: Könyv - Címkék: magyar szerző, pszichológia, Szendi Gábor
Időről időre bevállalok egy-egy „hétköznapi pszichológia” jellegű könyvet. Aztán vagy bejön, vagy nem. Ezt most nagyon nem jött be… Fogalmam sincs, miért olvastam el ezt a könyvet, vagy hogy miért olvas egyáltalán bárki ilyesmit. Talán azért, mert folyamatosan hajt minket a vágy, hogy minél többet tudjunk meg önmagunkról és párkapcsolataink működéséről, és úgy gondoljuk, hogy ezt a szakemberektől majd megkapjuk. Hát…
Mielőtt belekezdtem, fogalmam sem volt róla, ki az a Szendi Gábor, vagy mi fán terem az evolúciós pszichológia. Az író gyakorló pszichológus, aki néha népszerű könyveket ír. Valóban olvasmányos stílusban, közérthetően ír egy viszonylag új és kevéssé feltérképezett tudományos területről, épp annyi tudományos fejtegetéssel, hogy még emészthető legyen. Na most, hogy mi a fene az az evolúciós pszichológia, azt most sem tudnám megmondani. Olyasmiről van szó, hogy az emberi evolúció sok tízezer éve alatt kialakultak bennünk olyan viselkedésminták, a külső kihívásokra adott olyan válaszok, amik aztán visszahatnak az emberi fejlődésre. Vagy valami ilyesmi.
A tudományos részébe nem tudok belekötni, mert nem vagyok sem biológus, sem pszichológus. Ami ebben a könyvben iszonyúan kiakasztott, az Szendi hozzáállása a női nemhez, amit ő az evolúció abszolút nyertesének tart. Miért? Mert a nők erősebbek, ellenállóbbak a betegségekkel szemben, tovább élnek, testük képes kihordani és táplálni egy gyermeket, amibe a férfiak valószínűleg belehalnának. És -mellesleg- csak a nők lehetnek biztosak benne, hogy a gyerek valóban az övék, a férfiak sosem. (Persze ma már igen…) A problémám az, hogy a dolog itt véget is ér. A nő nyert, mert ő szülhet gyereket, örüljünk! Ebből Szendi minden kétséget kizáróan levezeti, hogy a nő dolga az, hogy gyerekeket szüljön, és ehhez megtalálja a legmegfelelőbb genetikai partnert. Így a „mindig a nő választ” népi bölcsessége tudományos igazolást kap azzal, hogy evolúciós alapokon úgy alakultunk ki, hogy mi nők mindig azt a férfit keressük, akinek a génjeivel a legokosabb, legszebb, legerősebb utódokat tudjuk összehozni. A párválasztást egy az egyben leszűkíteni erre az egy kérdésre szerintem ostoba, fanatikus, tudománytalan megközelítés. Szendi legnagyobb hibája, hogy képtelen túllépni az evolúciós pszichológia keretein. Nem foglalkozik olyan elhanyagolható apróságokkal, mint a kultúra, a hit, a szocializáció, melyek egyébként néhány jelentéktelen tudomány -lásd szociológia- szerint a személyiség kialakulásának és a párválasztásnak is fő mozgatórugói.
A másik problémám a könyvvel, hogy ma, a huszonegyedik században már szerintem nem kéne olyat leírni, hogy a nő legfontosabb dolga, hogy szép és kívánatos legyen, hogy magára vonja a legerősebb csődörök figyelmét, és erős, egészséges utódokat szüljön. Nem tagadom, hogy én e tekintetben a radikális feminista álláspontot képviselem, amit Szendi elintéz annyival, hogy a feministák is azt szeretnék, hogy minden pasi őket döngesse, csak épp ne kelljen szépnek lenniük ezért, hanem csúnyán is kelljenek. Hát nem, épp a lényeget nem érti a kedves pszichológus úr, hogy a dolog nem csúnyaságról vagy szépségről kéne szóljon, hanem az emberről. Persze Szendi utódnemzés-központú világába nem fér bele, hogy emberek ad absurdum ne csak szexelni akarjanak egymással, hanem netán beszélgetni… A szépség az egyedüli érték, és a szex az egyedüli cél. A férfi és nő közti barátságot elintézi azzal, hogy az egyik mindig többet akar, és kivár.
Hogy létezhet olyan szellemi-lelki közösség nők és férfiak között, ahol nem a szex a legfontosabb, azt meg sem említi. Ha már feminizmusról esett szó, két klasszikust említenék példaként. Simone de Beauvoir és Jean-Paul Sartre a huszadik század legnagyobb gondolkodói közé tartoztak, évtizedekig éltek együtt rendkívül termékeny, egymást inspiráló szellemi közösségben, legendás volt összetartásuk, egymás iránti tiszteletük, ám az életrajzaik mind megegyeznek abban, hogy egyikük sem tartotta fontosnak a szexuális kapcsolatot. Virginia Woolf egész életében irtózott a nemiségtől, gyerekkori traumái miatt, mégis talált egy olyan férjet, aki mindent feladott érte, rajongott érte, támogatta, mellette állt egész életében, egy teljesen szexmentes házasságban.
Nem hiszem, hogy az emberi létezés egyetlen értelme az utódnemzés lenne, szerintem igenis élhető teljes és értékes élet anélkül, hogy az embernek gyereke születne. Azt sem hiszem, hogy a párválasztás legfontosabb szempontja a külső, a szexuális vonzerő és a megfelelő génállomány lennének. Ennél sokkal több minden van egy emberben, amiről az evolúciós pszichológia (vagy csak Szendi Gábor?) mintha nem akarna tudomást venni…
Utáltam ezt a könyvet már olvasni is, de végigrágtam magam rajta. Abszolút senkinek nem ajánlom, kerüljétek el messzire!
Timi
Szia Timi !
Én most olvastam ezt a könyvet, viszont az értékelésedre és a kommentekre csak utólag pillantottam rá. Meglepődtem már ne haragudj, hogy így írom a kirohanásodra, mintha sértve lennél Szendi által, de nem gondolom, hogy ilyen célzattal íródott volna e könyve.
Csupán az utódnemzésre reagálnék egy mondat erejéig...akarva vagy akaratlanul a nők nagy %-ban kialakul a vágy, hogy gyermeke legyen azaz halála után maradjon itt belőle valami, a génjeiből, a lelkéből valami, csak mi egyszerűen azt mondjuk akarok egy babát egy kislányt vagy egy kisfiút...mindegy mit mondunk, ha már akarni kezdjük akkor az evolúciós maszlaga Szendinek működik.