Könyvvizsgálók

A könyv, amit ajánlani fogok, egy bátor ember magánkiadványa. A saját bevallása szerint nemigen bír üzleti érzékkel, nem igazodik hát el a könyvpiacon sem. A terjesztést tekintve ezek a kiadványok vannak a legnehezebb helyzetben, olvasóikat nehezebben találják meg, hiszen semmi reklám, hírverés nem kíséri őket. A boltos kénye-kedvére vannak bízva, ha egyáltalán eljutnak legalább a főbb boltokba, hálózatokba. Ezért bátorság így könyvet kiadni, saját költségre. Holott e kiadványok között legalább annyiszor akadnak gyöngyszemek, mint a nagy kiadók agyonpromotált, ismert szerzők nevétől „védjegyes” termékei között.

Egészen sajátos érzés, ha egy régi ismerős barátjának könyvét veszed a kezedbe. A könyvnek könnyebb dolga van – de ugyanakkor nehezebb is. Az ismeretség olvastatja el az első oldalakat, a kialakuló vélemény - talán - megengedőbb, ám nehezebb dolga akad a könyvnek így az olvasójával, valahol a kezdetek közelítő gesztusa távolságot tart, amit nehezen küzd le az olvasmány, nehezebben „szív magába”. S ha ez mégis megtörténik, ha nem a baráti gesztus olvastat, hanem a felébredő érdeklődés, a kellemes meglepetés, hogy íme, a könyv jó, működik, kerek-egész világ-tükör, pedig az írói szándék szerint „csak” egy személyes, őszinte visszaemlékezés rosszra-jóra, akkor hatványozottan bizonyos lehetsz benne, hogy az olvasására immár a könyv maga provokál. Ez megtörtént velem Temesi Tamás könyvét olvasva.

Pedig nem volt könnyű dolga. A puritán kivitel – a magánkiadás sokszori következménye – önmagában engem nem riaszt. Annál több gondom van a két színnel nyomott kötettel – ahol a szerző mintegy a lapok színével jelzi, más megközelítés, más mondanivaló mentén törik egy ponton a könyv; a színek elválasztó szerepe hangsúlyos tartalmi elválasztást előlegez, leggyakrabban magyarázó részeket, amelyek puszta jelenléte sokszor azt jelenti, a hagyományosan fehérre feketével írt történet nem áll meg magában a lábán. E feltevésem elmosta azonnal a kék színű bevezető, a keresetlen egyszerűen fogalmazott pár napló-lap, úgy markolt szíven, ahogyan kell. Kicsit talán túl erős is a hatása a könyvhöz.

Hiszen maga a könyv, a történet, amit keretbe foglal a más színű papíron nyomott bevezető és utószó, egy tengerész tizennégy nap alatt elmesélt kaland-gyűjteménye, egy tizennégy hónapos hajóút összefoglalása. Maga a hajóút delikát tengerész-élménybeszámoló, a MAHART egykori „tengerhajózó” motorosai közül az Ady-ra száll fel hősünk, a főiskola után kadétként – tisztjelöltként – matrózkodni. Hogy aztán bejárja ez alatt a tizennégy hónap alatt Szingapúrtól Dél-Amerikáig a világtengereket, élményeit színes, élvezetes csokorba gyűjtve. Kapunk itt ízelítőt a tengeren töltött mindennapokról, kikötőkről és lakóikról, de semmi zaft, ízléssel egyensúlyoz a szerző a maga szemérmes lénye és a kielégítendő – bíz korunk-formálta, tehát kevésbé finnyázó – olvasói kíváncsiság között, középen, a maga erkölcse által kifeszített elmesélhetőség-kötélen. Mindezt keretbe foglalja a tizennégy nap, ami alatt egy kölcsönlakásban az író mindezt papírra veti. Mondhatnánk, feleslegesen, de semmi így nem világítja meg a tengerészmesterség kvázi gyökértelenséget építő-formáló lényegét, mint az, hogy a tizennégy fejezet elején „látjuk” a mesélőt, amint először pénze nélkül – a bére nélkül, amely még nem érkezett meg -, a napi cigaretta-sör-kaja hármasával egyensúlyozgat. Mert ez az életforma valójában erről – is – szól, annak tudomásulvételéről, hogy lemondunk a „fix pontokról”, s hogy pokoli nehezen építhető így magánélet, párkapcsolat, pokoli nehezen nevelhető gyerek, etc. Ez a könyv önmagában élvezet, ráadásul olyan életformáról mesél, amit immár ebben a formájában nem tekinthetünk elérhetőnek. Hiszen hol van már a magyar tengerhajózás, a magyar hajók…

S ami mindezt keretbe foglalja –a kék alapon fekete betűk -: a szeretett társ, az Igazi Feleség elvesztése keltette gyász és fájdalom. Mert annak ellenére, hogy az életformája nem pont erre predesztinálta, a szerzőnek megadatott, hogy megélhesse a szerelem teljességét valakivel, még ha fájdalmasan rövid ideig is. Ugyanaz a visszafogott, szemérmes mesélő, voltaképp ugyanaz a mesélői hang. De amit elmesél, valóban zárójelek közé teszi a „tengerésztörténetet”, a történetet, amit a kedves szavára ír meg, tesz közzé, hiszen megígérte neki; annak, aki ebben a formában nem láthatta már a könyvet. Torokszorító dráma bomlik ki az olvasó szeme előtt, anélkül, hogy a felháborító részletekbe – hanyag, figyelmetlen orvosok, hozzá nem értés, személytelenség – folyna az írás. Nincs rá szükség. Ami elénk tárul, amit a szavak mögött látunk, az a hitelesség, az őszinteség, az a tiszta „mesélem neked az életem” hang, amit a tengerésztörténetben megismertünk. Ettől hat. Minden bravúrkodás és művészkedés nélkül. Torokszorító, mondom, és azt is mondom ezzel, hogy el kell olvasni. Mert minden további leírás, „érzékeltetés” méltatlan lenne hozzá.

Lehet, hogy én másképp szerkesztettem volna, a végére kötve a kék lapokat, mindet, hogy egyszerre kapjon más távlatot egy fiatalember „nagy kalandja”, s főképp hogy ne nehezítse a befogadó dolgát. De ez az író dolga, és ő másképp döntött. Csak remélni merem, hogy eljut az olvasóihoz, hogy sokan kézbe veszik majd. S hogy nem teszik le az utolsó oldalig. Mindenkinek szívből ajánlom.

Zoli