Könyvvizsgálók

Már most látom, hogy a Twilight-saga nálam ugyanarra a sorsra fog jutni, mint az Anita Blake-sorozat. Olvasom, mert kíváncsi vagyok, hogyan bonyolódik a cselekmény, és még hány marhaságba rángatja bele szerencsétlen hőseit az írónő, de közben egyre kevésbé tetszik, és könyvről könyvre egyre erősebben verem a fejem a falba, hogy miért is olvasok ilyeneket. Az Alkonyat után azt írtam, remélem, a folytatásban beindul a cselekmény, választ kapunk néhány szerintem érdekes kérdésre, és tán megtanul Meyer kisasszony írni. Hát, igazából egyik sem jött be. Az Újhold abszolút csalódás, alig-alig keltette fel az érdeklődésemet, itt-ott kifejezetten untam.

Néhány hónappal az előző kötet vége után kezdődik a történet, Bella és Edward émelyítően boldogok, még mindig fülig szerelmesek egymásba, csak egy dolog árnyékolja be a boldogságukat, Bella közelgő tizennyolcadik születésnapja. Ami olyan hisztirohamot vált ki belőle, mint egy megkeseredett szingliből a harmincötödik. Komolyan mondom, én kis naiv azt hittem, az előző kötet után nem lehet fokozni Bella picsogását, de tévedtem. Valami olyan szinten idegesítő ez a csaj, hogy legszívesebben fognám a könyvet, és jól fejbecsapdosnám vele. A létező legrosszabb kamaszhisztit fejeli meg az írónő azzal, hogy Bella legnagyobb szívfájdalma még mindig az, hogy az a dög Edward nem hajlandó őt vámpírrá változtatni, és így ő egyre idősebb lesz, míg a fiú örökké tizenhét marad. Ó, az a fránya öregedés! És ez még csak rosszabb lesz.

A vámpírcsaládnál rendezett szülinapi parti egy fatális balesetnek köszönhetően kis híján tragikus fordulatot vesz, így hát a talpig lovag Edward úgy dönt, csak és kizárólag Bella érdekében fogja a sátorfáját, és családostul-mindenestül továbbáll. Itt kezdődnek Bella és az olvasó igazi megpróbáltatásai. A faképnél hagyott tragikus hősnő mély depresszióba zuhan, van itt minden, sírógörcs, pánikroham, rémálmok, apátia, és jó adag nekem-a-legrosszabb-a-világon-és-senki-sem-ért-meg hangulat. Tudom én, hogy nagyjából mindnyájan átestünk egy ilyen korszakon kamaszként, az első nagy szerelmek és nagy csalódások idején, amikor a világ minden nyomorúsága eltörpült amellett, hogy a tökéletes, az igazi, az egyetlen elhagyott, de oldalak százain át olvasni ezt, mindennemű történés nélkül, na az kissé idegtépő.

Mindennek a tetejébe olyan szinten az arcunkba tolja az írónő - újfent - a hősei különlegességét, kivételességét, hogy falnak tudnék menni tőle. Bella a világ legérzékenyebb, legsebezhetőbb, legmegbántottabb lánya, Edward pedig a világ legtökéletesebb, legszívdöglesztőbb hősszerelmese, kapcsolatuk a valaha volt legnagyobb szerelem, így szakításuk is a világirodalom legmegrázóbb tragédiája. Az még elmenne, hogy Bella kamaszos önteltségében saját magát helyezi a világ középpontjába, de hogy az írónő is folyamatosan elénk tolja, hogy ezek itt bizony nagyon-nagyon különlegesek és cseppet sem átlagosak, na az már nem. A folyamatosan erőltetett Rómeó és Júlia párhuzam a nevetségesség és a bosszantás határán mozog, mert hát valljuk be, Shakespeare anélkül is tudott írni egy tragikus szerelmről, hogy oldalanként leírta volna, jól figyeljetek, ez itten egy tragikus szerelem!

A folyamatos szenvelgés és önsajnálat bugyraiból apja fenyegetése mozdítja ki Bellát, aki megelégeli lánykája feneketlen depresszióját és kiadja az ukázt: irány a mama meg a napfény. Bella annyira bepánikol attól, hogy ha el kell mennie Forksból, minden esélyét elveszti, hogy lássa még Edwardot, hogy összekapja magát, még barátra is lel, az előző kötetben már futólag bemutatott Jacob személyében, aki mindenben kiszolgálja Bella szeszélyeit, rajong érte, körülugrálja, mint egy szerelmes kiskutya, ő lesz a menedék Bella számára, a visszavezető út az életbe, és az eszköz, hogy folyamatosan extrém helyzetekbe sodorja magát, és életveszélyközelben hallhassa Edward hagját, amint hallucinációiban védelmezni próbálja. Valljuk be, Bella szemét módon kihasználja Jacob rajongását, és közben semmit nem ad cserébe, aztán meg jól bevágja a durcát, amikor a fiú rejtélyes okokból elkezdi kerülni.

Persze, mivel ez Forks, amit körülvesznek a furcsa legendák, a főhősnő pedig alapjáraton vonzza a fura figurákat, Jacobról is hamar kiderül, hogy nem egyszerű indiánfiú, időnként óriási vérfarkassá változik, persze nem a móka kedvéért, hanem hogy megvédje Forks-t a vámpíroktól. Újabb mitikus szörnyeteg, újabb problémázás, újabb „nem vagyok méltó rád” hiszti, és persze a már jó előre beharangozott vámpír-vérfarkas ellentét. Jacob természetes ellenségeként tekint a vámpírokra, Bella viszont szereti Edwardot és családját, de választania kell, van tehát okunk egy újabb adag depire. Kár, hogy Meyer ennyire rá van fixálva a Bella körüli szerelmi katyvaszra, és közben nem fordít több gondot sem a cselekményre, sem a mellékszereplőkre, a vázlatosan bemutatott vérfarkas-falka ugyanolyan érdekesnek tűnt, mint az előző részben a vámpírcsalád, de ők is statisztaszerepre kényszerültek az Edward-Bella-Jacob hármas mellett.

Hasonlóan az előző részhez, az utolsó kb. száz oldalba gyorsan belezsúfolt az írónő egy kis akciót, néhány félreértés után Edwardunk életveszélyes helyzetbe sodorja magát Olaszországban, Bella végigszáguld hát a fél világon, hogy megmentse szerelmét. Az izgalmi faktor a nulla körül mozog, egy percig sem kérdéses, hogy Bella időben rátalál Edwardra, egymás karjaiba omlanak, és minden jó ha jó a vége. A nagyon veszélyes, nagyon kegyetlen és nagyon „vámpírosnak” ábrázolt Venturi klán egyelőre csak felvezetésszerűen jelenik meg, igazi súlyuk nincs, nyilván ők a folytatás szempontjából fontosak. Kíváncsi vagyok, hogy a farkasok sorsára jutnak-e, vagy róluk megtudunk ezt-azt a későbbiekben.

Bella és Edward tehát újra egymásra talál, kapunk egy újabb nagy adag Rómeó és Júlia hasonlatot, legalább százötvenszer biztosítanak minket arról, hogy az ő szerelmük mennyire egetrengető, és hogy nem tudnának egymás nélkül élni, szegény Jacob meg csak csorgatja a nyálát tovább. A sorozat legnagyobb kérdése továbbra is az, lesz-e Bellából vámpír, rá tudja-e venni Edwardot az átváltoztatásra. A végére gyűlik némi feszültség, mert kiderül, hogy szegény Bella mindenképpen pórul jár, akár átváltozik, akár nem, valaki mindenképpen megpróbálja megölni, de bízzunk benne, hogy a szerelem mindent legyőz, és tán mégis túléli… Különben miről szólna az újabb két rész?

Timi