Könyvvizsgálók

Azt hittem, alaposan elkéstem ezzel a bejegyzéssel, de látom, „blogvilágszerte” még mindig téma a könyv; több friss hozzáfűzés rá a bizonyíték. Sokan, és sokfélét írtak róla már, a legtöbben A szél árnyékával vetették össze, az író korábbi könyvével – nos, azt még nem olvastam, nem tudom, igazuk van-e.

David Martín, regényünk ifjú hőse, a Kárhozottak Városa regényfolyam – rémregénysorozat fogyasztásra – írója, Pedro Vidal pártfogoltja egy nap visszautasíthatatlan ajánlatot kap: írjon egy könyvet számára elképzelhetetlen összegért egy titokzatos megrendelőnek, Andrea Corellinek. Megszabadulhat ezáltal a szerződéstől, ami a kiadójához láncolja, amely szerződés megállás nélküli, betegítő robotba hajszolja. Csak egy új szerződést kell megkötnie…

Mindez a századforduló Barcelonájában történik, a városban, amely leginkább egy indulatokkal teli lefojtott palackra hasonlít – olyan, mint hősünk: senki nem segíthet rajta. Martín szerelme, Christina a pártfogója felesége lesz, igazi ihlettel írt regénye a kiadója ármányainak köszönhetően megbukik (a pártfogónak, Vidalnak „összenégerkedett” regény lesz siker). Az egyetlen fénysugár ebben a felhős, örökké esőtől sújtott közegben: Isabella, a vadócból lett „tanítvány” is kárára van, kotnyeleskedése tárja fel a rejtélyes megbízó, Corelli és az annyira vágyott tornyos ház előző gazdája, a különös körülmények közt elhunyt Diego Marlasca kapcsolatát – mélyebbre taszítva Martínt a nyomozásba, ami sokak vesztét okozza.

Erős hangulatokkal épít regény-várost Carlos Ruíz Zafón, erős, mérgező hangulatokkal. Mintha az egész város elrejtett bűnök és sebtében eltemetett hullák, emberi és cselekedet-hullák katakombája lenne, s mindez alatt ott húzódik az Elfeledett Könyvek Temetője, a könyv-világ hulláinak termek során át húzódó sírkamráival. Mégsem „rémregény” ez, a félelemkeltés eszköztárának teljes skálája ellenére sem, a „Kárhozottak városa”-ság ellenére valahogyan mégis valóságszagú lesz, még ha nem is laknék szívesen ebben a valóságban.

Talán azért, mert az író alakjai élnek. Nem könnyű velük azonosulni, de elhiszem őket olvasás közben, az utolsó koncul vetett „statisztától” don Pedrón és Sempere bácsin át egészen a nagy konspirátor Corelliig. Átérzem, milyen ambivalens, ferde viszonyt él-érez David és Christina a Vidal által való, a hála által elátkozott-megkötött szolgai életkényszerben, elhiszem Sempere szelíd, megtartó szeretetét, még Isabella féktelen, korba annyira kevéssé illő gyermeki dekadenciáját is hamar lenyomja a torkomon a szerző – annyira valóságosnak tűnnek a szereplők.

A kortárs irodalomban kevés könyv zaklatott fel ennyire – főleg mivel egyfelől ez egy ál-történelmi regény; másfelől szépen be-kulturált (Poe óta növekvő bokrú) rém-szépirodalmi mű, tehát elég egyszerű eset. Mondhatni, klasszikus eszközökkel operál, a kortársi irodalmi eszközök – keleti emo, posztmodern nyeklés, önfelfejtés, nyelvi attrakciók stb. – alig használódnak. Azt hiszem, most már kénytelen leszek elolvasni A szél árnyékát is…

Aki még nem olvasta a könyvet, az innen ne olvassa tovább. 1987-ben jött ki Alan Parker eszelősen kegyetlen, a maga nemében klasszikus filmje, az Angyalszív. Aki azt a filmet látta, annak a történetvezetés minden írói fogása hamar elemeire bomlik, az a könyv alig harmadától felismerheti Corellit a maga teljes mivoltában, megfosztatik a Martín által lefolytatott „nyomozás” meglepetés-faktorától, a cselekmény keltette izgalmi tényezőtől. Nem mondom, vannak eltérések. A korábbi ház- és kézirattulajdonos, Diego Marlasca, a múltbeli „alterego” utáni vadászat más dimenzió, mint Harry Angel menekülése önmaga elől, de a lényeg, (a cselekményvezetés stáció-szintjén) ugyanaz.

Engem nem zavart, sőt, szinte megkönnyebbültem. E felismerés után nem borzongó kiváncsiság vezetett az olvasásban, hanem a „szépírás” olvastának öröme. Mert Zafón ihletetten ír, ínyenceknek való, gyönyörű mondatokban halmoz időnként szinte versbe illően lírai képeket (akár valamilyen horrorisztikus leírás kellős közepén is); ha felveszed a ritmusát, perverz élvezet olvasni, a mondatok szintjén  igazi, veretes szépirodalom halmozódik itt lapról lapra. És ami még halmozódik, a történet veleje, figyelemre és megfontolásra méltó.

Igen, mi ”találtuk ki” a fasizmust, mi, emberek. Lehet, hogy valójában nincs egy teljes szoba az Új Vallás kézirataival tele az Elveszett Könyvek Temetőjében, de akár lehetne. Vallás, mondom, hiszen egyfelől áhitat, másfelől boszorkányüldözés, még ha faji alapon is, azaz első látásra nem adekvát módon. Akár nézhető így is: sátáni megrendelésre készült, zsenik által formált borzalom, nem véletlen hát, hogy mindmáig hat.

És a könyv vége gyönyörű. Kicsit – a maga módján – olyan mint a Mester és Margaritáé. Hiszen ott sem tudható, hogy meghalt-e a Mester a klinikán, s a magányos, megkeseredett Margarita otthon, szívrohamban; avagy vágtatnak fekete csődörön a sátán oldalán az örök nyugalomba; vagy – ahogy a rendőrségi jelentésben áll - a garázda banda „elrabolta-e” a szereplőinket Margó cselédjével egyetemben: azaz nem holtak, hanem eltűnt személyek… Bulgakovnál mindhárom egyenlő valóság-eséllyel egyszerűen „megtörténik”. Az Angyali játszmában vajon meghalt Martín, elégett a maga rakta máglyán, akárcsak képzelt vagy valóságos doppelangere: Marlasca? Isabella szellemszerűnek látja, s egy szellemmel, halott szerelmének „új kezdeményével”, a gyermek Christinával találkozik. Vagy valóban kivándorolt, és szolgálataiért kapta meg Corellitől a jutalmat és az átkot: felnevelheti a maga „Pygmalionját”, óvhat, építhet egy szerelmet a viszonzás reményében? Abban a „pozícióban”, ami Vidalé volt, Vidalé, akivé Martín mindvégig válni szeretett volna? Hiszen innen nézve kegyetlen ajándék ez. Lássuk be: sátánian zseniális.

Akár a könyv címe: hiszen miféle játszma lehet a bukott angyalé? Gátlás nélkül ellen-világot teremteni. S nem ez valahol minden írói szándék alapja is? Következményekkel nem gondolva teremteni – hiszen nem erre vágyik kimondva-kimondatlanul mindenki, aki a literátorsággal kacérkodik?

Zoli

U.i.: a könyvről körmölt számtalan postból ezt szerettem a legjobban.