Könyvvizsgálók

Pete Gardennek rossz napja van, még a kocsijával is összevész. A kocsi Rushmore-hatása nem engedi részegen vezetni. Rossz  napja van, na persze; épp most vesztette el Berkeley-t. Meg a feleségét, de majd lesz másik, ha dob egy hármast. Végül is Birtokos maradt, tovább játszhatja hát az Aranyos Kék Rókák csoportjában a Blöfföt. Ha némiképp meg is nőtt a tét – Luckman, a Keleti Part nagymenője száll be játszani a csoportba. Ha némiképp még nagyobbra nő, azt az öngyilkos hajlamú Pete talán nem is lesz képes elviselni. Pedig nő, és Gardennek játszania kell. És csalnia, és a csaláshoz be kell vonnia a játékba egy prekogot, meg egy pszit.

Ha csak ennyit olvasok, már tudom, ismét Philip K. Dick elméjének tágas ketrecébe zár az olvasott szöveg. Nemcsak a visszatérő motívumok okán, a Rushmore-hatás (egyfajta korlátozott gép-öntudat) vagy a prekogok  (a történhetőt előre érzékelők ) jelenléte miatt. A legfontosabb visszatérő motívum a „kizökkentség” amiről - úgy látszik - csak a paranoidok tudnak: a világ „látványa” mintha nem fedné már magát a világot. Ráadásul ez a „kizökkenés” Dicknél mindig valamiféle felbonthatatlan állapottá lesz, amiből nincs menekvés. A legtöbb könyve ilyen: a „kizökkentség” helyzeteibe fagyott hősök cselekvései nem oldhatják fel létezésük paranoid „dilemmáit”. Kicsit olyan nekem az író, mintha megalkotta volna a nem-euklideszi matematika irodalmi megfelelőjét. Létezésünk egyes axiómáit – tekintsünk el attól hogy ezek jobbára közmegegyezés tárgyai – megkérdőjelezi, de úgy ahogy a paranoid skizofrén sakkozik: ha másként is állítja fel a bábukat, mint a „normalitás”, utána a szabályok szerint játszik. A saját belső logikája szerint következetesen. Csak a „valósága” disszonáns. „Mr. Garden, mikor figyelt fel először ezekre a testetlen érzésekre, mintha a világ maga körül nem volna egészen valóságos?” Kérdezi a pszichiáter a főhőst a könyvben. Ez a kérdés Dick igazi kérdése hozzánk.

Most épp egy invázió formáját ölti ez a „kizökkenés”? Amely mégsem igazán megszállás, inkább „katonai béke”, fegyverszünet a maradék pár millió földlakó és a Titán vugjai között? Gyarmatosítók és mégsem azok, jelen is vannak, meg nem is, uralnak is, meg nem is? Győztek is, meg nem is? A „kizökkenés” mélyebben fekszik, és a könyvet érdemes elolvasni érte, hol – én ugyan el nem árulom. Iszonyúan összerakott mese ez, amit képtelenség ennél mélyebben ismertetni anélkül, hogy el ne árulnánk a konklúziót – amely látszatra maga is összetett és ellentmondásos, látszatra többféleképpen is értelmezhető. Mégis, világos és egyértelmű e bonyolult konklúzió következménye: a függöny-valóság mögött iszonyú játszma folyik, amely játszmának mi vagyunk a tétje, mi, az emberiség.

Voltaképp hallatlanul unalmas panel, igazi hegyek szülte egér is lehetne. Tét az egész emberiség – klisévé koptatta a filmipar, a szakmányban termelődő bestsellerirodalom. De higgyetek nekem, ez nem a megszokott döglet-unalom. Philip K. Dick gondoskodik róla, hogy a maga kifacsart módján több köze legyen a mélyen bennünk lakozó félelmekhez: hogy bábui vagyunk „hatalmak játszmáinak”, egy olyan játéktáblán, ahol nem ismerjük a szabályokat. Vagy legalábbis nehezen tudjuk elképzelni, hogy aszerint kellene lépnünk, ahogy sulykolják. A kultúránk mélyén egy ilyen „küzdelem” folyik – erről (is) szól a kereszténység. Ahol is tudjuk, legalább az egyik „játékos” folyamatosan csal.

Dicknek több köze van az alapmítoszainkhoz, mint a divathoz. És valahol a tudat alatt borzong-rezonál bennem „valaki”, ahányszor csak olvasom. Valahol a logika alatt ott „reszket ezer félelmem”, és úgy sejti, az írónak valamiképpen „igaza van”. És fél attól, hogy mi van, ha tényleg?

Zoli

A könyvet kiadja az Agave Kiadó. Fordította: Pék Zoltán