Könyvvizsgálók

Kedvenc antikvárius betörőm, Bernie Rhodenbarr ezúttal a New York-i Paddington hotelban tölt néhány eseménydús napot. Hogy miért költözne be egy hotelba, ami alig pár sarokra van a lakásától? Hát hogy ellopjon valamit, mi másért. A Paddington hotel állandó lakója ugyanis egy irodalmi ügynök, Anthea Landau, akinek a birtokában olyasmi van, amiért minden valamire való amerikai gyűjtő ölni tudna: a legendás Senki gyermekét író Gulliver Fairborn levelezése. A magánéletét mániákusan óvó író, akinek könyve generációk alapélménye volt, évtizedeken át vetette lila papírra az ügynökének írt leveleket, melyeket a hölgy most a  Sotheby’s-nél készül elárvereztetni. Bernie azonban megismerkedik egy vonzó fiatal nővel, aki rábeszéli, hogy lopja el a leveleket, persze kizárólag azért, hogy azok aztán visszakerüljenek jogos tulajdonosukhoz.

A nő vonzerejének és saját Gulliver Fairborn iránti rajongásának köszönhetően köt ki Bernie a Paddingtonban, ahol minden szobához plüss Paddington macit adnak, festett hajú állástalan színészek a recepciósok, és ahol jó néhány régi ismerős kedves ismerőse rendelkezik még szobával. Minden adott tehát egy újabb hamisítatlan Bernie-féle balul sikerült betöréshez. Miután az irodalmi ügynököt megölték, a leveleknek lába kélt, Bernie pedig a tűzlépcsőn kényszerült menekülni, hogy út közben azért szert tegyen pár értékes ékszerre, felismerik, és hol máshol kötne ki, mint egy cellában.

Ahogy az lenni szokott, a szabadlábra helyezést követően veszi kezdetét az igazi kaland, Bernie nyomozása. Amiben ezúttal szerepet kap egy rejtőzködő író, az ő titokzatos exbarátnője, a legnagyobb szakértője, a legelszántabb gyűjtője, a régi ismerős Martin Gilmartin, egy rivális ékszertolvaj és Bernie új barátja, aki lelkesen segít be az antikváriumban és osztja meg vele irodalom iránti rajongását. A főszereplő azonban egy halom lila papír és egy könyv, a Senki gyermeke.

Noha a krimiszál még a szokásosnál is zavarosabb és Block most már tényleg úgy csűri-csavarja  a történetet, hogy szerintem ő maga sem érti a végét, a folyamatos Zabhegyező- és Salinger-utalások miatt egyszerűen imádtam olvasni ezt a könyvet. Megkockáztatom, hogy ezt a részt azok fogják igazán élvezni, akik ismerik Salingert, és ha nem is olvasták, de hallottak már a Zabhegyezőről (van egyáltalán bárki, aki nem?) - és nem árt, ha tudják, miből kovácsolt magának életművet Joyce Maynard -, ők viszont nagyon. Block el sem titkolhatná rajongását Salinger iránt, miközben jóízűen gúnyolja ki a Zabhegyezőt évtizedek óta körülvevő szinte vallásos hódolatot azzal, hogy a könyvben nagyjából három oldalanként elmondja valaki, mekkora hatással volt az életére a Senki gyermeke.

A sorozat harmadik részétől kezdve Block minden részt telipakolt kulturális utalásokkal, sorra vette kedvenc íróit, színészeit, festőit, plusz a baseballkártya gyűjteményét, de egyszer sem lubickolt ilyen önfeledten, mint itt. Míg az előző rész, A betörő, akit temetni veszélyes a krimi műfajával játszadozott, és hemzsegett az intertextualitástól, Block itt egy létező regényre nagyon hasonlító elképzelt regényt emel be egy az egyben a cselekménybe, és teszi meg főszereplővé. El tudom képzelni, hogy nagyon élvezte írni, én pedig nagyon élveztem olvasni.

Kicsit azért keserű szájízzel tettem le, mert simán ez lehetett volna a kedvencem a sorozatból, ha nem szúrja így el a végét. Anélkül, hogy lelőném a poént, annyit elmondok, hogy nem először érzem azt Blocknál, hogy írja, írja a cselekményt, aztán amikor a végére ér, rájön, hogy annyira megszerette a szereplőit, hogy senkit nem akar bűnössé tenni, ezért hirtelen behoz egy olyan szálat, aminek addig híre-hamva sem volt, és rábök, hogy na, az a megoldás. Így aztán esélyünk sincs követni őt, ami néha jól sül el, néha meg nem. Most éppen nem. Kár érte, mert egészen a legvégéig tényleg nagyon jó volt.

Timi

A könyvet kiadja az Agave Kiadó. Fordította: Varga Bálint