2012. febr. 16. 20:46 - írta: ilweran - Kategóriák: Könyv - Címkék: fantasy, ifjúsági, Maryrose Wood
Maryrose Wood Méregnaplók című regénye üdítő színfoltja volt a hazai ifjúsági fantasy-kiadásnak: eredeti, szellemes alapötletével messze kiemelkedett a piacot ellepő vámpírok, vérfarkasok, tündérek, alakváltók és különleges képességekkel megáldott amerikai tinik közül. Ráadásul visszafogott kétszáz oldalán nyújtott olyan olvasmányélményt, hogy aztán egy évig tűkön ülve várják a rajongók a folytatást. Ami, most már elmondhatjuk, nem csupán megfelelt a várakozásoknak, de jócskán túl is szárnyalta azokat.
Az előző kötetben magára hagyott Jessamine lassan felépül súlyos – és titokzatos – betegségéből. Ám hiába nyeri vissza egészségét, rá kell ébrednie, hogy élete kizökkent addig sem épp normális kerékvágásából. Szerelme, Gyom elhagyta, s nem hagyott mást maga után, csak lázas rémképeket: gyilkosságról, halálról, árulásról. Apjáról, a köztiszteletben álló patikáriusról kiderült, hogy szándékai korántsem oly’ nemesek, mint azt mutatja, s méregkertje sem csupán kutatási célokat szolgál. És miközben Jessamine próbálja felfogni az életét felforgató változásokat, és megismerni múltját, fejében szüntelen ott susog a mérgek hercege, a fenséges és gonosz Oleander…
Bődületes hiba lenne bármit elárulni a cselekményről, hiszen nagyjából a harmincadik oldal tájától egyik meglepetésből zuhanunk a másikba. Egészen másra számítottam, és volt, hogy szóhoz sem jutottam attól, amit kaptam. Komolyabb, mélyebb, sötétebb lett a folytatás – gótikus hangulatú ifjúsági regény helyett már igazi nyomasztás; sűrű, érzéki, halálos játékokkal és olyan bódulatokkal, amikről még olvasni is fájdalmas. Jessamine változása egyszerre hihetetlen és nagyon is emberi: noha tudjuk, hogy Oleander befolyására válik azzá, amivé, az őt hajtó bosszúvágy és gátlástalanságba fulladó reményvesztettség a legőszintébb és leggyarlóbb hősnők közé emeli a műfaj keretein belül.
Jessamine változása mellett szükséges és természetes Gyom karakterének fejlődése – a furcsa, növényekkel kommunikáló, velük érző, velük lélegző fiú az első részben csak idegesítő, kötelező tutujgatnivaló kívülálló volt (épp ezért nem volt hiteles a szerelmi szál); itt viszont a képességeivel megbékélő, azokat jó célokra használó szereplő, Jessamine ellenpontja és mint ilyen, nekirendelt társ. Gyom útja a Padovai Egyetem valóságban is létező botanikuskertjébe, mely Európa legnagyobb és legrégibb füvészkertjei közé tartozik, térben is kitágítja a regény horizontját – ami már csak azért is meglepő, mert amolyan tipikus kis vidéki angol történetnek indult: világvégi, elhagyatott apátsággal, korlátolt szereplőkkel, ismerős világgal. Most azonban minden megváltozott – ahogy a szereplőkkel, úgy az olvasóval is.
Ami azonban nem változott, ellenben elmélyült és a regény leginkább megkapó rétegét adja, az alapötletbe rejtett bölcs, ugyanakkor ijesztő mondanivaló. Már az előző kötetben lenyűgözött a méregkertben öntudatra ébredő, és megerősödő növények ötlete, élükön a gonosz és immár az embereken is uralkodni vágyó Oleanderrel. Ha azt írom, ökotudatos ifjúsági regény, az rossz asszociációkat kelthet, és nem is fedi le igazán, miről van szó – mégsem tudok rá jobb szót. Az Éjmélybe csempészett gondolatok egy olyan világról szólnak, amit őseink jól ismertek, ahol a növényeket úgy tisztelik, mint minden élet alapját, ahol a Föld kincseit az ember még nem hajtotta uralma alá, és nem hitette el magával, hogy erősebb náluk.
Képzeljük el, ahogy egy vulkán öntudatra ébred, és hideg logikával akar bosszút állni az emberi nemen – vagy, ha már úgyis belemerültem a rossz asszociációkba, idézzük fel a Frank Schatzing Raj című könyvében az emberek ellen összeesküvő tenger alatti értelem pusztítását: akkor lehet fogalmunk arról, micsoda hatással lehet világunkra, ha a világ mérges növényei összefognak ellenünk. Persze a Méregnaplók és folytatása, az Éjmély nem ökothriller, hanem gótikus fantasy – futás és hullák tömegei helyett borzongatással él, de a gondolatmag valahol hasonló. Sok szempontból kiemelkedik a műfajából, és csak remélni tudom, hogy a trilógia befejező részében nem tér el az eddigi iránytól az írónő, és nem kanyarít rózsaszín véget a történetnek – annál ez sokkal többet érdemel.
Timi
A könyvet kiadja a Lybrum Kiadó. Fordította: Hudácskó Brigitta
