2012. márc. 6. 12:32 - írta: ilweran - Kategóriák: Könyv - Címkék: Agave, Ray Bradbury, sci fi
A Marsbéli krónikák a gyarmatosítás története. A felfedezés tapogatódzó tétovaságától a területfoglalás erőszakáig. Így működünk, mi, emberek, mondja Bradbury – azaz így működnek az amerikai polgárok, egykori gyarmatosítók kései unokái. Megint mindenki elindul, aki ilyenkor el szokott, viszi magával a vihetőt: a saját expanzív, erőszakos természetünket, amely a terjeszkedésben látja a megoldást – amely a terjeszkedést fejlődésnek nevezi. A Pionírt, aki valamilyen dolog elől szökik az ismeretlenbe, de persze hurcolja magában - mint egy vírust – azt, ami elől szökik; és építi ki maga körül, amint berendezkedik valahol: az őt űző társadalmat.
A Pionírt, aki jobbára nem kezeli jól az őslakót. Sem a nyomait. Mert a valódi pionír a Marslakók kifinomultságát leokádó Biggsek, s az esztétikai élményt a pusztítás kedvéért lövöldöző Parkhillek fajtájából való… s mennyire ismeri hőseit az író, hiszen egy későbbi történetben pont Parkhill az, aki – mielőtt elkapná a gépszíj – csak egy hot-dogos bódéra vágyik, azaz annyi helyre, amennyin elfér a vásárlókörével együtt az üzlete. A Pionír ugyanis valójában arra vágyik, mint az otthonmaradó, akivel együtt „sokan volt”, akivel „nem fért el”. Neki csak a hely kell. S ezért nem kezeli jól az őslakót, amíg az elfoglalja ezt a helyet. Mivel magában hordja a társadalmat, amint letelepszik, nyakára ül a hivatalnok, és vele a szabályok, megérkeznek a kisebbségek, zsigereikben hordva a megkülönböztetést, s végül megérkeznek az öregek is, akik mindenhova a halál elől – de voltaképp az idegen földbe temetkezni jönnek. Nem tudunk mást cselekedni – mindenhová visszük önmagunkat, mi, emberiség.
Ennek a könyvnek számos rétege megavult az időben – van ami azért, mert a brutális nehézségek és a lakhatatlanság műholdak által is megerősített ténye a Holdra szállás után lefékezte a Mars felé nyújtózó emberiséget, s így a regényi időn a való idő túlszaladt; s van ami azért, mert a tárgyvilágot tekintve az alkotói fantázia nem rugaszkodott túl a vernegyulai értelemben vett tárgyi „közvetlen holnapon”, azon a mából következő technikai következő lépcsőn, amely persze aztán nem úgy és nem akkor – olykor egyáltalán nem – valósult meg. Persze rémületes arra gondolni, 1950-ben, a megjelenése idején még azt sem állíthatta senki teljes bizonyossággal, hogy nincs értelmes élet a Marson. Még az űrkorszak akkori lelkesedése is megavult azóta.
De van, ami nem avult, s ez az írói attitűd: kattantságaink könyörtelen ismerete, az ember-látás és az emberért való - az értünk való - szelíd aggodalom, és a mindenen - mégis - túlmutató remény attitűdje. Novellafüzér lévén a kötet nem egyenletes, mondhatni, pillanatfelvételek, rápillantások sorozata. A novellák úgy fele ezért afféle bédekker, rövid, tömör összefoglalás, amely mintegy összeköti a meglehetősen eltérő hangulatú és stílusú írásokat. Mert ezek között kedvesen karcos, fanyar humorú, megható, mélyen tragikus és higgadtan távolságtartó írás is akad. Nem egyenletes, de mivel laza füzére a „történteknek” - a Mars gyarmatosításának - ez nem is baj. Mintha a kötet egésze azt sugallná: erről a kalandról más történetek is keringnek a köztudatban, csak Bradbury épp ezeket tartotta elmesélésre méltónak, azzal a hozzáállással, amivel mindig is mesélt. S e hozzáállás nem avul el soha.
A Pionír nem kezeli jól a Marslakót – de leginkább önmagát nem kezeli jól, s ha túl akarja élni a nem jól kezelt önmaga teremtette káoszt, bizony nincs más választása: Marslakóvá kell válnia. Önmaga számára idegenné. Bradbury szerint van esélyünk. Csak át kell ugrani az árnyékunkat hozzá.
Zoli
U.i.: Egyre kevésbé értem, mit akar a kiadó a Bradbury-sorozat csiricsáré borítóival "kifejezni". Vagy inkább nem akarom érteni - de egy ilyen számos tekintetben példaszerű, hiánypótló vállalkozás arculatot érdemelne, nem annak paródiáját.
A könyvet kiadja az Agave Kiadó. Fordította: Kuczka Péter
